Ugrás a tartalomhozUgrás a menüpontokhozUgrás a lábléchez

A szerződés, amely sosem léphetett életbe

Szöveg: Draveczki-Ury Ádám |  2011. június 18. 6:53

Harminckét évvel ezelőtt, 1979. június 15-én írták alá Bécsben a szuperhatalmak vezetői a SALT II. szerződést, amely azonban a Washington és Moszkva között megrendült bizalom miatt végül sosem léphetett életbe.

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió 1969 második felében kezdett tárgyalni az interkontinentális nukleáris hadászati támadórakéták (intercontinental ballistic missiles, röviden ICBM) és az ezek elhárítására irányuló rendszerek (anti-ballistic missiles, ABM) kiépítésének keretek közé szorításáról. Az egyezkedés első kézzelfogható eredménye az 1972. május 26-án aláírt SALT I. (Strategic Arms Limitation Talks – tárgyalások a hadászati fegyverek korlátozásáról) szerződés volt, amely a második világháború végére kialakult globális erőegyensúly megtartását célozta.

A SALT I-gyel megkezdődött folyamat szerves részeként 1974-ben Gerald Ford amerikai elnök folytatta a Richard Nixon által megkezdett tárgyalásokat Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkárral a további nukleáris enyhülés érdekében. A két szuperhatalom 2400-ban maximálta a hadászati fegyverhordozó eszközök számát – nem arányos megoszlásban –, a többtöltetű robbanófejek célba juttatására alkalmas hordozókét pedig 1320-ban. Ez az egyezmény képezte az 1979-ben Bécsben aláírt SALT II. alapját, amit szovjet részről újfent Brezsnyev, amerikai oldalról pedig már a demokrata Jimmy Carter szignált kézjegyével Bécsben. Érdekesség, hogy az ünnepélyes találkozó keretében a második világháború óta először találkoztak egymással a két szuperhatalom védelmi miniszterei Harold Brown és Dmitrij Usztyinov személyében.

1595920402
A SALT II égisze az interkontinentális ballisztikus rakéták szárazföldi indítóállásai és a tengeralattjárókra telepített hasonló eszközök indítóállásai mellett kiterjedt a levegő-föld osztályú ballisztikus rakétákra és a repülőgép-fedélzeti ballisztikus rakétákra is. Újabb érdekesség, hogy utóbbi kategóriába tartozó hadieszközökkel a szerződés aláírásakor sem Washington, sem Moszkva nem rendelkezett. A megegyezés értelmében a dokumentum hatályba lépésétől számított fél év után a fenti fegyverrendszerek száma egyik szuperhatalom arzenáljában sem léphette túl a 2400-at, 1981 első napjával pedig ezt a korlátot 2250-re kívánták leszállítani. A szerződés hatálya értelmében mind Szovjetunió, mind pedig az Egyesült Államok csupán egy interkontinentális ballisztikus rakétát kísérletezhetett ki és állíthatott rendszerbe. A dokumentum értelmében az interkontinentális ballisztikus rakéták fejrészében maximum tíz, a közepes hatótávolságú tengeralattjáró fedélzetén lévő rakétákban pedig tizennégy töltetet helyezhettek el. A SALT II rögzítette a változtatható indítóállású interkontinentális ballisztikus rakéták telepítésének tilalmát és az ezekkel folytatott kísérleteket. Szintén korlátozta a kísérletezést a 2500 kilométeres hatótávolságot túlhaladó repülőgépek fedélzetéről indított robotrepülőgépekkel, de ilyen eszközöket nem lehetett telepíteni a szárazföldre vagy 600 kilométernél nagyobb hatótávolságú tengeralattjáróra és hadihajóra sem.

Habár a felek elkötelezettsége komoly volt, a SALT II végül sosem léphetett hatályba: Carter kabinetjére odahaza óriási nyomás nehezedett, mivel számos erős politikai érdekérvényesítő képességgel rendelkező lobbicsoport az Egyesült Államok érdekeit veszélyeztetőnek ítélte a szerződésbe foglaltakat. Miután Moszkva 1979 karácsonya után bevonult Afganisztánba, az utolsó kapu is bezárult: 1980. január 3-án Carter végül azt kérte a Szenátustól, hogy ne ratifikálja az egyezményt.

A nukleáris enyhülést célzó dokumentumok sora csupán 1991-ben folytatódhatott a START I szerződés megkötésével, amely a Strategic Arms Reduction Treaty (Stratégiai Fegyvereket Korlátozó Egyezmény) tárgyalássorozatra tett pontot.