A világ pedig behunyja szemét

Amit látsz, az a hír, amit tudsz, az a háttér, amit érzel, az a vélemény - mondta Lester Markel amerikai újságírólegenda egykoron, Marie Colvin szakmai pályafutása pedig gyönyörűen ötvözi a hármas tételezést. A szupersztárnak számító Colvin esetében a szakmaiságot azért fontos hangsúlyozni, mert mindent alárendelt annak, beleértve egzisztenciáját, magánéletét és személyes biztonságát is. Nem létezett más számára, csak az, hogy tudassa a világ békében élő részével, micsoda pokol tombol a többiben. Ott volt Koszovóban, Sierra Leonéban, Sri Lankán, Csecsenföldön, Kelet-Timorban, Egyiptomban, Tunéziában, Líbiában, és egyáltalán, a The Sunday Times tudósítójaként minden olyan helyen, ahol az emberélet értéke a háborúk vagy polgárháborúk miatt a nullával volt egyenlő. Még saját írásai sem képesek tökéletesen leírni azt az iszonyatot és fájdalmat, amit látott, amit átélt, de kvalitásai és elszántsága lehetővé tették, hogy legalább részben megismertesse a világgal azt, micsoda apokalipszisre képes az ember, ha elszabadul benne az állat.

Nem szpoiler: a film Colvin megsebesülésétől a haláláig mutatja be életét. A Sri Lanka-i polgárháborúval indít, ahol egy támadás következtében az újságírónő elveszítette fél szemét (onnantól kezdve láthatjuk rajta az ikonikussá vált szemkötőt), majd 11 évvel később, a szíriai Homsz rakétatámadásával fejeződik be, ahogyan Colvin élete is. Ennek az egy évtizednek a feldolgozása azonban zömében a háborúk tükrében történik, pontosabban Colvin szűrőjén át, aki véreb módjára indul el újra és újra olyan helyszínekre, ahonnan minden épeszű ember csak menekülni akar. A filmet látva egy szemernyi kétségünk sem lehet az újságíró motivációiban és őszinteségében. Ez a nő tényleg mindent arra tett fel, hogy megismertesse a közvéleménnyel azt, amiről az nem is akart tudni, s ezért még az életét is hajlandó volt feláldozni.

A rendező személye nagyon is lényeges. Bár játékfilmekben eddig nem nagyon jeleskedett, Heineman dokufilmesként elég sok mindent letett az asztalra. Szellemváros című filmje rommá nyerte magát a fesztiválokon, az alkotás pedig éppen a szíriai eseményeket veszi górcső alá szokatlan megközelítésből – nem lehet tehát azt mondani, hogy a téma és annak főhőse felé nem a legnagyobb tisztelettel és érzékenységgel közelített. Úgy tudta egybemosni a szír polgárháborút Colvin életútjával, amely egy pillanatig sem hat erőltetettnek.
Köszönhető ez egyrészt annak, hogy Heineman nem ítélkezik, mindössze bemutat, mintha még most is a dokuban mozogna. A fókusz végig Colvinon van, minden kegyetlenséget, minden gyászt, minden sikert és kudarcot az ő szemszögéből láttat, és ettől az egész film hihetetlenül közel hozza a nézőhöz a háborút, sokkal közelebb, mintha direktben azt mutatná meg.

A másik főnyereménye a filmnek és a rendezésnek Rosamund Pike szerződtetése volt Colvin szerepére. A színésznő tehetségével és precizitással kapcsolatban soha nem merültek fel kérdések (a Holtodiglanban nyújtott alakítása nagyon is maradandó élmény), itt azonban érezhetően megtörtént az, ami elég ritkán: színész és szerepe tökéletesen eggyé olvadt, s ha a jövőben Colvint emlegetjük, biztosan be fog ugrani Pike arca is. A rendező és a színész egy vonal mentén vitte végig a szerepet. Alapelv volt, hogy nem szépítik és idealizálják agyon a karaktert. Colvin szakmai tudása megkérdőjelezhetetlen, a film ezért megengedhette magának azt, hogy megmutassa a figura nyers, a szó néha rossz értelmében vett szenvedélyes, hideg, időnként elviselhetetlen, alkoholba menekülő és az idegösszeomlás szélén álló oldalát is. Ettől válik mesterivé az ábrázolás, ez a kettősség az, ami egy hús-vér embert és nem egy mítoszt mutat be nekünk.

A film minden brutalitásával együtt nem a háború igazságtalanságát, inkább Marie Colvin igazságát mutatja be. De mennyire volt hatékony valójában Marie Colvin igazsága? A mozi egy pontján elég élesen és sarkosan fogalmazza meg ars poeticáját. „Az igazságot kell megtalálnod. Ha nem megy, nem segítesz senkinek, csak a lelkiismeretedet nyugtatod meg” – mondja kétségbeesett higgadtsággal. Hihető és nyers megfogalmazása annak, amiben hitt, és ami a legfeketébb percekben is hajtotta előre. A sors és az emberi viselkedés abszurditása, hogy utólag már látszik: bár 2012-ben életét adta ezért az igazságért, a világot nem igazán érdekelte, mit látott ő belőle. Szíria messze van. Nem hatja meg reggeli kávé kortyolgatása közben az új autóról álmodó átlag amerikait vagy európait. Maximum beleborzong egy másodpercig a hírbe, amely minél durvább, annál jobb, de csak úgy, ahogyan egy esti thrillerbe. A mindennapjain kívül eső entertainment-elemként. Colvin hiába mutatta be kegyetlen hitelességgel több tízezer ember lemészárlását, a homszi események újra és újra ismétlik magukat. A közvélemény nem kapja fel a fejét, inkább lehajtja azt. Kényelmesebb így, s nem is olyan fárasztó.

Furcsa, de a Személyes háború sorsa éppen az lett, mint a főhősé. A film gyakorlatilag érdektelenségbe fulladt, rengeteg országban (köztük nálunk) be sem mutatták. Ment is a netre és az HBO műsortárába, pedig nagyon fontos alkotás. Colvin élete, tragédiája és halála felkiáltójel az újságírás történetében, egyben riasztó iránytű egy elkorcsosult korban. Ha csavarunk egyet a klisés mondaton: nem olyannak próbálta elfogadni a világot, amilyen lehetne, hanem olyannak, amilyennek nem kellene lennie.

Személyes háború
(A Private War) – 2018

Rendező: Matthew Heineman

Forgatókönyvíró: Arash Amel

Zene: H. Scott Salinas

Operatőr: Robert Richardson

Vágó: Nick Fenton

Szereplők: Tom Hollander,
                    Rosamund Pike,
                    Faye Marsay,
                   Jamie Dornan,
                   Stanley Tucci

Bemutató: 2018. szeptember 7. (Kanada)