„Amikor minden más lett”: élet a Nagy Háború alatt és után

Hatásos kezdés a kiállítótérbe belépve a mezőgazdasági eszközök sűrűjében piros színnel rikító stilizált Mannlicher karabély. Ahogy a kiállítás neve is utal rá: „amikor minden más lett”. A paraszt tegnap még békésen a földeken dolgozott, ma pedig a legszükségesebb dolgait egy katonaládába csomagolva a frontra tart.

Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének gerincét a falusi társadalom hadra fogható férfijai alkották, számukra a háborúval hirtelen „kitágult a világ”. A legtöbb besorozott katona korábban még a saját faluját sem hagyta el, majd egyik napról a másikra lakóhelyétől többszáz kilométerre kényszerült részt venni a harcokban. Azokról se feledkezzünk meg, akik hadifogságba kerültek, és adott esetben Szibériát megjárva, vagy akár egészen a Japán-tenger partjáról, Vlagyivosztokból a fél világot megkerülve jutottak haza.

Kevés kiállítás mondhatja el magáról, hogy előbb született meg az online térben, mint a kézzel fogható múzeumszagú valóságban.

Igen, azonban ez csak a rendkívüli helyzetnek volt köszönhető. 2020. március közepére terveztük a tárlat megnyitóját, és már éppen hordták be az installációs elemeket, amikor kihirdették a veszélyhelyzetet. Nem ültünk a babérjainkon, hanem ugyanezzel a lendülettel elkezdtük átköltöztetni a látványtervező partnerünkkel közösen a virtuális térbe a kiállítást, így mindössze bő két hónap csúszással meg is tudtuk nyitni június elején.

Milyen hosszú volt az átmeneti időszak az online megnyitó és a valódi megnyitó között?

Nagyjából egy hónap, mert június végén a fizikai térben is megnyílt a tárlat. A megnyitó a nagy háború vége és a trianoni békeszerződés évfordulói közé esett. A tárlat így összeköti a két témát, illetve a nemzeti összetartozás évén belül is egy kiemelt projektünk. A kiállítás a Skanzen 2016–2020 között folyó első világháborús OTKA kutatásának egyik kiemelt vállalása is volt, tehát a szakmai munka már jóval hamarabb megkezdődött. Másik két kurátortársammal – Tömöri Szilviával és dr. Sári Zsolttal – mintegy másfél éven keresztül foglalkoztunk a kiállítás előkészítésével.

Több mint egy évszázad távlatából hogyan történt a tárgyi emlékek felkutatása?

Az előkészítés egyik kiindulópontja az imént említett kutatás volt, azonban mi sem gondoltuk volna, hogy a Skanzen saját gyűjteményeiben olyan mennyiségű tárgyi és írott háborús emlék fog felbukkanni, amelyre bátran alapozhattunk a kiállítás tervezésekor.

Ezen túlmenően volt felhívás a közönség felé, hogy keresnek háborús emlékeket?

Igen, és most is folyamatosan várunk anyagokat. A már megnyitott kiállítótérben létrehoztunk egy úgynevezett módszertani sarkot, hogy elősegítsük az otthoni kutatásokat, ha valakinél kinyílna egy rég elfeledett szekrény vagy padlás. Ebben a helyiségben előre megválaszoltuk a gyakran feltett kérdéseket, amely segíti a laikusoknak a tárgyak beazonosítását, ha a padláson hirtelen előkerülne egy rohamsisak, hátbőrönd vagy tábori levelezőlap. Például egy osztrák–magyar katonákat ábrázoló csoportkép esetében mi segíthet nekünk a meghatározásban, hogy ez nem egy második világháborús fotó? A sapkarózsát közelebbről megvizsgálva a Monarchia idejében Ferenc József monogramja, vagy 1916 után IV. Károly K betűs monogramja látható rajtuk, míg egy második világháborús katona esetében a nemzeti trikolor láthatjuk a sapkarózsán. Vagy nézzük meg az egyenruha gombolását! Míg a monarchiás csukaszürke gyalogsági egyenruhának – kivéve az úgynevezett károlyblúzt – belső, rejtett gombolása van, addig a második világháborús katona zubbonyának külső. A módszertani sarokban elérhetővé tettük az első világháborús kutatás részeként létrejövő adatbázisunkat (https://nagyhaboru.skanzen.hu/) is, amelyhez segédanyagként egy bakanyelv-szótárt is mellékeltünk, ennek segítségével értelmezhetjük a korabeli katonai szakzsargont, ha a levelekben „furcsa” szavakat találunk.

Említene pár példát a bakanyelv-szótárból?

Az „adjusztálni” szó öltözködést, felszerelést jelent, a „deckung” kifejezés jelentése pedig fedezék.

Hogyan jellemezné a vidék helyzetét a háború kitörése után?

Szerettük volna bemutatni azt a kontrasztot, hogy amíg a városokban számos nyersanyag gyorsan hiánycikké válik, a jegyrendszer bevezetésével pedig csökken az életszínvonal és virágzik a feketekereskedelem, addig ezzel párhuzamosan a vidék és város között megjelenik a cserekereskedelem. Vidéken a saját maguk által megtermelt javaknak köszönhetően bizonyos ideig még a háború alatt is fenn tudják tartani a korábban megszokott életszínvonalat, a városokból ezért élelemszerző körutakra indul a lakosság egy része vidékre. Ennek a konjunktúrának következtében jelent meg egy-egy módosabb parasztgazda otthonában a zongora, a nemesfém étkészlet vagy a perzsaszőnyeg. A vidéki családokban a kieső férfi munkaerő szerepét az asszonyok majdnem teljes egészében átveszik, illetve az az idős gazda, aki katonai szolgálatra már alkalmatlan, annak az otthoni szerepe felértékelődik.

Ajánlanak látogatói útvonalat? Mi a koncepció a kiállítás felépítésében?

A földszinti kiállítótérben a hármas nézőpont a vezérfonal, a férfi, a nő, és a gyermek szemszögéből élhetjük át a háború hatásait. A megjelenő témák közül néhány: a mezőgazdasági munkák, az ellátás, az árufajták megváltozása, a jótékonyság, az egészségügy. Vagy: az otthon maradt nőnek milyen nehézségekkel kell megküzdenie például a konyhában? Hogyan tartották az emberek a korszakban egymással a kapcsolatot? Milyenek voltak a háborús ünnepek? A fiatalabb korosztályok számára lehet talán nehéz belegondolni, hogy akkoriban nem volt se vezetékes, se vezeték nélküli internet, így az emberek nem tudtak üzenetet küldeni Messengeren vagy épp WhatsAppon, a kézzel írt levél volt az egymás közötti kapcsolattartás egyetlen formája. A kiállítás második szintjén, a galérián a háborús változások, hatások „tárgyiasulása” látható, vagyis az, miként jelenik meg az otthonokban és a hétköznapi tárgykultúrában a háború. Végül a padláson pedig a világégés „feldolgozását” ismerhetjük meg az egyéni és a kollektív emlékezeten keresztül.

Apropó kommunikáció: láthatunk katonaleveleket a kiállításon?

,Sőt, meg is hallgathatjuk ezeket a háborús cenzúra által visszatartott leveleket, amelyeket színészek mondtak fel: „…Mindég a parasztot vitték a tűzvonalba, és azt nem sajnálta sönki. Hó lepte, akna roncsolta, golyó fogta. A paraszt, aki termelt, aki éjt nappallá téve dolgozott, hogy eltartsa a nemzetöt, ő volt a történelöm, a háborúk martaléka.” Esetleg zárt levelezőlapokban juthattak haza hírek a hátországba a valódi állapotokról – vagy onnan a frontra –, ha a cenzúra nem volt elég alapos, de a nyílt levelezőlapokon esélytelen volt őszinte gondolatokat haza vagy a frontra küldeni.

A háború tárgyi megjelenésére visszautalva, láthatunk kitüntetéseket is a tárlókban. Egy békés parasztot, akit besoroztak, és egyik napról a másikra ismeretlen földön találta magát a földi pokolban, lehetett kitüntetéssel motiválni?

Nemcsak a parasztok, hanem bármilyen sorból származó katona elnyerhette a Károly-csapatkeresztet 12 heti frontszolgálat után, amely kitüntetést IV. Károly alapított trónra lépése után. Az első világháború poklában ez a 12 hét is rettentő hosszú idő volt. A kitüntetés nagy presztízzsel bírt a katonák körében, igazolt tulajdonosai részére bizonyos jogosítványokat, elsőbbségeket és kiváltságokat biztosított a háború után.

Megszakíthatta a szolgálatot legálisan a paraszti sorból származó katona?

A katonák szabályos időközönként hazajuthattak szeretteikhez. Rendkívüli alkalmakkor nyolcnapos eltávozást is engedélyezhettek számukra. A nagy mezőgazdasági munkák idején volt jellemző a frontkatonák aratási szabadságolása. Azért itt jegyezzük meg, hogy alapvetően hadifoglyokkal próbálták meg pótolni a kiesett mezőgazdasági munkásokat.

Nem célunk tárlatvezetést tartani, arra ott van a weboldal, és márciustól újra az offline kiállítás, de azért emeljünk ki pár installációt. Itt látom magam előtt az üvegtárlóban, hogy anno is volt társasjátékláz.

A kiállítás a trianoni békeszerződés hatásaival is foglalkozik, ezért jó példa ez a két világháború közötti revizionista kultuszt és irredenta közhangulatot tükröző 1934-es szabadalmú társasjáték, Szerezzük vissza Nagy-Magyarországot címmel. Két oldala van, az egyiken egy kerékpártúrát játszhatunk 100 magyar városba, a másikon pedig a címben szereplő játék volt űzhető, rengeteg kiegészítővel, többek között egy trianoni országzászlóval. Teljesen véletlenül akadtunk erre a tárgyra, a Skanzen leendő 20. század tájegységéhez kapcsolódó gyűjtésben találtuk, és kapva az alkalmon először ezen a kiállításon mutatjuk be.

Ha már vázák: jól látom, hogy szabadidejükben a bakák is készítettek ilyen, és ehhez hasonló tárgyakat?

Főleg hadihulladékból, többek között gránáthüvelyből a legegyszerűbbtől a művészi értéket képviselő vázákig készültek műtárgyak a fronton, gyakran az unaloműzés jegyében, vagy a hadifogság alatt. A díszesebb darabokat látva elcsodálkozhatunk azon, hogy az egyszerű származású katonák között mennyi jó kézügyességgel rendelkezőt találunk.

Egy félig fa, félig fém katonát is láthatunk tetőtől talpig.

Ezek a Nemzeti Áldozatkészség helyi szobrai voltak, amelyeket a köznyelv csak „fahonvédként” emlegetett. A szoboralakra a jótékonyság jegyében apró fémlemezeket szegecseltek úgy, hogy minden fémpikkelyt egyenként meg lehetett vásárolni, így egy idő után a fahonvéd fémhonvéddé változott. Az ebből az akcióból befolyt pénzt adományként a hadirokkantaknak, hadiözvegyeknek és hadiárváknak juttatták. Az itt kiállított szobor a Szegedi Móra Ferenc Múzeumból érkezett erre a kiállításra, amelyet anno maga Móra Ferenc vett leltárba!

Ha lezárul a projekt, és majd egyszer ez a kiállítás is bezárja a kapuit, merre tovább?

Gőzerővel dolgozunk a 2022 tavaszán nyíló Erdély tájegység előkészítésén, amely a Skanzen jelenlegi legfontosabb projektje. A városi épületegyüttesen belül egy székelyudvarhelyi postahivatal és egy kézdivásárhelyi divatáru-kereskedés kiállításainak kurátori feladatait látom el. A nagy háború hatásaival foglalkozó tárlatunk azonban, bezárása után, az online térnek köszönhetően továbbra is elérhető marad, virtuális formában.