Advent, a várakozás időszaka (1.)

Szöveg: Dr. Horváth Pál dandártábornok | 2010. december 11. 14:21

Advent, ünnepe az Úr eljövetele, indítja a liturgikus évet, és ez a karácsonyi előkészületek, valamint a második eljövetel várakozásának az időszaka. Jézus történelmi eljövetele Isten igéjének beteljesülése itt a földi világban, mert elküldte hozzánk megváltó fiát, hogy a nép „életet és reménységet” nyerjen általa.

De az Advent az elmúlt idők emlékezete is, benne régi korok létét, reményét és vágyát is ünnepeljük. Zsoltárokat énekelünk, melyekben évezredek fájdalma és reménye szólal meg. Az ember életében kétféle Advent van: az egyiket ünnepeljük, a másikat éljük. Az egyik emlékünnepe a hálás kereszténységnek, mely beleéli magát a régi évezredek reményébe. A másik adventben mi magunk élünk, hogy eleget tegyünk saját életünk feladatának, elérjük annak célját. Csupán e kettő találkozása, összefonódása biztosíthat bennünket arról, hogy nem egy hamis, hanem a valódi adventi úton járunk.

Ahogy közeledik a karácsony összetéveszthetetlen varázsával, úgy lesz az idő is egyre hidegebb. Mintha csak a tél azért csattogtatná fogait, hogy felfedezzük: a lelkünkben levő melegség, nem kívülről származik, hanem Isten szeretetének elolthatatlan lángjából. Az a varázs, az a hamisítatlan karácsonyi hangulat, mely hívogatóan integet felénk, nem származhat csak a rideg számítások és a hideg anyagiasságból. De biztat és reményt ad az a gondolat, hogy a mi ünnepi készülődésünk is része lesz karácsonynak, mert a karácsony csodálatos misztériuma, az Isten és az ember közös alkotása, Isten és az ember áldott találkozása, az ember otthonra találása a gondviselő Atyjánál.

Az adventi koszorú fényessége is már csak egy apró lépésre van karácsony ragyogásától, és ekkor feltehetjük a kérdést magunknak, hogy készek vagyunk-e az ünnepre? Tudjuk-e mit várunk az ünneptől, rá tudunk-e találni a karácsonyi csodára? Az adventi várakozásunkban ezért nem szabad megfeledkeznünk a nagy várakozó prófétákról, a várakozás nagy szószólóiról, mert ők tanítanak meg ma is bennünket a Biblia lapjain keresztül, hogy a várakozás nem egy passzív időtöltés, hanem egész embert – reményt, hitet, életerőt – igénybe vevő, cselekvő életforma.

Ézsaiás és Keresztelő Szent János próféták valamikor mindent félretettek, hogy mondanivalójukat hirdessék. Nem féltek a hatalmas királyok szemébe kemény bírálatot mondani, nem szégyellték a sokszor gúnyolt, nem szokványos életformájukat. Semmitől nem féltek, semmit sem szégyelltek, mert megingathatatlan hitük volt Istenben, az Úrban, akinek a nevében beszéltek, akinek a fenyegetéseit és biztatásait egyaránt szavakra váltották, és hirdették a tömegek, vagy királyok előtt. Nem rendelkeztek hatalommal, mégis nagy tekintélyük volt mindenütt amerre jártak, mert az emberek meggyőződtek arról, hogy szavaik lelkük legmélyebb meggyőződéséből erednek, az Úrtól származnak, és nem saját érdekeiket, vagyon- vagy hatalomszerzési vágyukat szolgálják.

Az igaz próféták mindig a nehéz, válságos időkben léptek fel, mert olyan korban éltek, melyben a népet, a nemzetet pontosan azok hagyták el, árulták el, akiknek kötelességük lett volna értük küzdeni és áldozatot hozni. A próféták, az igazságtalanságokra hirdetik meg az Úr bosszúját, ezeket leplezik le őszinteséggel és szókimondással, amikor azt mondják: „Jaj azoknak, akik jogtalan rendeleteket hoznak és irataik, csak terheket rónak ki, mert elnyújtják a nincstelenek perét, megfosztják jogaitól népük nyomorultjait. ….De mit tesznek majd a megtorlás napján, amikor megjön az ítéletidő? Kihez futnak majd segítségért, hol hagyják a kincseiket?" (Ézs 10, 1-3)

A kemény hangú ítélet és fenyegetés mellett, a sötétségben járó nép felé megszólal a próféták a biztatása, a reményteljes várakozás hangján: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén a lakókra világosság ragyog" – hangzik a reményt keltő üzenet. „Készítsétek az Úr útjait, tegyétek egyenessé ösvényeit" – szólít bátorítón Keresztelő Szent János.

(Folytatjuk!)