„Afganisztánban alkotmánymódosításra lenne szükség”

Az előzetes választási adatok szerint Hamid Karzai megőrizte afgán államfői székét, ugyanakkor a híradások súlyos visszaélésekről szólnak. A régi-új afgán vezetőt ugyan Amerika-barátnak tartják, de mennyire terheli meg a csalások híre a viszonyt?

Barack Obama színre lépésével megváltozott Afganisztán és az Egyesült Államok viszonya. Míg George W. Bush-sal nagyon szoros, heti kapcsolatban volt Hamid Karzai, az új elnökkel csak a megválasztás után két héttel kapott lehetőséget, hogy először beszéljen vele telefonon. Mindez együtt járt azzal, hogy Obama erőteljesebb hangon szólt arról, hogy Hamid Karzai nem tesz eleget a nemzetközi elvárásoknak. A világ Afganisztánnal szemben támasztott igényeit két dolog is indokolja. Egyrészt az ott állomásozó és a stabilitás megteremtésén fáradozó nagy létszámú nemzetközi hadsereg, másrészt pedig az, hogy az afgán költségvetés mintegy négyötödét a nemzetközi közösség állja. 2001 óta 30-40 milliárd dollárt költött el a nemzetközi közösség Afganisztánban. Ezért cserében azt várja el Hamid Karzaitól, hogy csökkentse a korrupciót, fokozza a kábítószer elleni harcot, féken tartsa a helyi hadurakat, valamint hatékonyabb adminisztrációt alakítson ki. Afganisztánban egyébként szinte minden közigazgatási vezetőt az államfő nevez ki, és a szempont gyakran inkább a lojalitás, a helyi erőegyensúly fenntartása, mint a szakértelem. A kétoldalú viszony elhidegüléséhez az is vezetett, hogy a Karzai-kabinettel szemben állandó az a vád, hogy nem tesz meg mindent a kábítószer elleni küzdelemben: a nemzetközi közösség elfogja a fő kereskedőket, majd ezt követően átadja az afgán hatóságoknak, melyek aztán felmentik őket, vagy államfői kegyelemben részesülnek. Ugyanakkor a korrupció vádja esetében az afgán vezetés viszonvádakkal él. A fent említett pénzek nagy részét ugyanis nem közvetlen a kabinet kapta, hanem különböző projektek finanszírozására fordították. Így az afgán hatalom tán joggal teszi fel a kérdést, hogy melyik oldal korruptabb… Lassan egyébként a nemzetközi közösség is ráébredt arra, hogy túlzottak voltak az elvárásai Hamid Karzaival szemben. Visszatérve az eredeti kérdésre: Karzainak a csalások miatt biztos, hogy kétséges a legitimitása, és jócskán veszített a hiteléből. Azt azonban nem tudni, hogy erre Washington miként reagál majd. Korábban felmerültek olyan amerikai elképzelések, hogy az államfő nevezzen ki egy kvázi miniszterelnököt. Mivel jelenleg az afgán berendezkedés az amerikai elnöki rendszer követi, Washington elképzelése mögött az állt, hogy a meggyengült támogatású államfő hozzon létre egy új posztot, akire rábízhatja a végrehajtói feladatok jó részét, és az „új seprű jól seper" elv alapján talán javítani lehetett volna a rendszer legitimitását és a vezetés szakmai színvonalát. A választások után felbukkant egy másik elképzelés is, miszerint hozzon létre a legfőbb kihívójával, Abdullah Abdullahhal egy nemzeti egységkormányt. Az azonban kérdéses, hogy a két fő politikai ellenfél hajlandó-e erre.

Igen, az afgán voksoláskor az EU és az USA is sokkal visszafogottabb volt. Ennek egyik oka, hogy Afganisztánban nagyobb a tét. Ezt annak ellenére is így látom, hogy Irán atomprogramja, illetve Izrael-ellenes politikája aggodalomra adhat okot. Irán esetében talán azért is emelhette fel szavát a nemzetközi közösség az egyik jelölt mellett szabadabban, mert ott nem állomásoznak csapatok. Más a látszata egy határozottabb állásfoglalásnak akkor, ha az adott országban egy hatvanezer főt számláló nemzetközi haderő állomásozik, és – mint ahogy említettem – a büdzsé jelentős részét is a világ állja. Ráadásul az afgánokban igen erős a büszkeség is, sokan úgy vélik, hogy a nemzetközi csapatok megszállás alatt tartják a hazájukat. A Karzai-kormány legitimációja amúgy is nagyon kétséges. Ha túlzottan határozottan szólna bele a nemzetközi közösség a választások kimenetelébe, akkor annak az lenne a látszata, mintha a nemzetközi közösség akarná eldönteni, hogy ki legyen az ország államfője, és bábként mozgatják a helyi politikai szereplőket.

Azt említette, hogy talán túlzottak voltak az elvárások Afganisztánnal szemben. Mennyiben tekinthető ennek fényében sikeresnek az úgynevezett demokráciaexport? Vagy gyakorlatilag erről már nincs is szó?

Azt világosan látni kell, hogy a Egyesült Államok lelkesedése az ezredforduló közepéig tartó fellángolás után jelentősen megcsappant, s bár pontos időpontot nem lehet megjelölni, de egy-két éve már senki nem beszél demokráciaexportról. A törekvés ma már sokkal inkább az, hogy egy olyan afgán állam jöjjön létre, amelyik a legminimálisabb demokratikus játékszabályokat betartja, s idővel önfenntartóvá válhat anyagilag és emberi erőforrás tekintetében egyaránt. Az elvárásokat is ennek megfelelően szállították le. Persze az is tény, hogy a demokráciaexport kifejezést Washington főként Irakra és a Közel-Keletre vonatkoztatta. Az afgán kérdés lényegével például egészen 2007-2008-ig egyáltalán nem foglalkozott, kifejezetten Irak miatt. Amikor 2001-ben az Egyesült Államok megtámadta Afganisztánt, csupán annyi volt a célja, hogy elsöpörjék a tálibokat. Ezt az egy célt szolgálták a ráfordított katonai, pénzügyi és politikai eszközök. Magyarul: nem küldtek elég katonát a térségbe, jóformán alig fordítottak pénzt a fejlesztésekre. Politikai értelemben pedig nem fordítottak arra figyelmet, hogy a 2004-es elnök- és a 2005-ös parlamenti választásokon túlmenően történnek-e más, a demokratizálódást előrevetítő lépések. 2002-től 2007-ig az amerikaiak csak abban voltak érdekeltek, hogy a tálib vezetőket és az al-Kaida tagjait üldözzék. Emiatt nem voltak érdekeltek a hadurak lefegyverzésben, hiszen őket bármikor megvásárolhatták egy-egy akcióhoz. Nem volt érdekük a kábítószer-termelés elleni harc hatékonyabbá tétele, mert ez ugyanezeknek a haduraknak az egyik fő bevétele is – paradoxon, de a táliboknak is ebből volt jelentős bevételük. Ez egyben azt is jelentette, hogy nem tettek erőfeszítéseket egy ütőképes afgán hadsereg és rendőrség azonnali felállításában, s a helyi hadurak lefegyverzésében. Nem volt céljuk, hogy dollármilliárdokért egy olyan haderőt állítsanak fel, amelyik legjobb esetben is csak öt-tíz év múltán lesz ütőképes, s csak bonyolult egyeztetési mechanizmusok után tudnak vele együttműködni. Ezzel szemben a központi afgán hatalomnak az a mindenkori érdeke, hogy ezeket a hadurakat lefegyverezzék, és a csapataikat integrálják a hadseregbe. A Bush-adminisztráció legmagasabb szintjén ráadásul már az ikertornyok elleni merényleteket követő hetekben felbukkant a nézet, hogy annak ürügyén Irakot kell megtámadni. Ennek megfelelően 2002 tavaszán, a lezárult afgán hadműveletek után már az iraki támadásra kezdett felkészülni az amerikai vezetés, ami egy évre rá be is következett. A hadműveletek során felmerülő gondok, a kibontakozó polgárháború, majd a politikai rendezés érdekében tett erőfeszítések egészen 2008-ig lekötötte az amerikai vezetést. 2006-ban az iraki helyzet megoldására született egy javaslat, amit azonban George Bush elutasított, bár 2007 januárjában gyakorlatilag ugyanezzel állt elő. Ekkor kezdődött az iraki csapatbővítés, az új stratégia kidolgozása, a nyugat-iraki szunnita arab törzsek megvásárlása, a szereplők közti politikai párbeszéd felerősítése. Mindez azt is jelentette, hogy az összes épkézláb amerikai diplomata és katona figyelmét és erejét az iraki helyzet normalizálása kötötte le, miközben Afganisztán másodlagos kérdésnek számított. Amerika nélkül pedig egy ilyen összetett kérdésben, mint az afganisztáni konfliktus, a nemzetközi közösség tehetetlen, ezt be kell látni.

Ráadásul jöttek az amerikai választások is, és – sokak számára meglepő módon – az ország külpolitikája kampánytéma lett.

Igen, bár abban igazából semmi meglepő nem volt, hogy téma lett. 2004-ben az iraki jelenlét volt a kampány része, és bármilyen népszerűtlen volt a háború miatt George Bush, mégis újraválasztották. A 2008-as elnökválasztási kampány egyik központi eleme ismét az iraki szerepvállalás jövője lett, de ezúttal Barack Obama Afganisztánra helyezte a hangsúlyt, mondván – teljesen jogosan –, hogy a 2001. szeptember 11. események felelősei, támogatói Afganisztánban és Pakisztánban vannak. Ráadásul 2006 óta Afganisztánban tovább súlyosbodott a helyzet: egyre több katona halt meg, miközben az ISAF az évek során folyamatosan bővítette az ott állomásozó csapati létszámát. Ez a hármasság, az iraki helyzet normalizálódása, az afganisztáni romlása, a külpolitika kampánytémává emelése fordította együttesen az amerikai vezetés figyelmét Afganisztánra. Irakot 2003-ban támadták meg, és öt évbe tellett, míg hozzákezdhettek a kivonuláson gondolkodni a nemzetközi erők. Ezen az analógián elindulva Afganisztánban 2008 a nulladik év, szerintem innen kell számolni a nemzetközi jelenlét éveit. Tudom, hogy korábban is már rengeteg pénzt elköltött itt a világ, és több tízezer katona harcolt az felkelők ellen, több ezer NGO igyekezett javítani az életkörülményeket, de mindezt nagyrészt koncepció, szinergia nélkül. Meggondolandó, hogy Afganisztánban is legalább 4-5 év kell ahhoz, hogy az amerikaiak valamiféle változást el tudjanak érni, mert igazából csak tavalytól kezdték meg a stratégia szinten történő gondolkodást a megoldásról. Ennek része, hogy regionális stratégiában gondolkodnak, belátták, hogy Pakisztán nélkül nincs eredmény, nem üdvözít a pusztán katonai megközelítés, civil fejlesztésekre van szükség. Persze így sem biztos, hogy siker lesz a vége, az afgán helyzet sok szempontból rosszabb, mint az iraki volt. Irak korábban egy működő állam volt. Akadtak képzett szakemberek, kiépült intézményrendszer létezett. Persze a hivatali ügyek intézése közben mindenkit le kellett fizetni, de volt, s valamelyest működött is. Afganisztánban ez az intézményrendszer gyakorlatilag harminc éve megszűnt. Mindent az alapokról kell elkezdeni. Ki kell találni a működőképes Afganisztánt, aminek persze nem abban az értelemben kell működőképesnek lenni, mint egy európai államnak, de arra képesnek kell lennie, hogy alacsonyabb hatásfokkal is, de képes lesz önállóan is ellátni az állam feladatait.

Mindezen feladatok elvégzésére mennyire optimista becslés az említett négy-öt év? Már csak annak a fényében is, hogy Hamid Karzai legitimitása lassan a nullához közelít.

Ezt ma még nem tudni. Eddig a nemzetközi közösség elvárásai Afganisztánnal szemben nagyon széthúzóak voltak. Ennek tükrében nehezen felmérhető, hogy mi történik majd, ha lesz egy Afganisztánnal kapcsolatos koherens elképzelése a nemzetközi közösségnek, és arra Hamid Karzai miként reagál majd. Barack Obama már korábban meghirdette, hogy Washington 21 ezer katonát (ebből 4000 kiképzőt), több ezer polgári tanácsadót küld Afganisztánba. Ez volt az amerikai vezetés egyik új felismerése: Afganisztán adminisztrációs képességeit is meg kell erősíteni. Az afgán minisztériumokat el kell látni megfelelő számú tanácsadóval, hogy ne csak a katonai jelenlét legyen erős, de eddig nem találtak elég megfelelően képzett és megfelelő számú amerikai civil szakembert. Ilyen alapvető gondokkal is kénytelen Barack Obama szembesülni. Mindazonáltal azt nem tudom elképzelni, mi lesz a mostani választási mizéria vége. Nem tartom életképes ötletnek – bár Afganisztánban bármi megtörténhet -, hogy Abdullah Abdullah és Hamid Karzai hosszútávon együttműködjön, bár lehet, hogy békét kötnek egymással. Ha viszont Hamid Karzai egyedül szerzi meg a hatalmat, akkor Abdullah Abdullah válasza lesz kétséges. Az nehezen hihető, hogy csak úgy beletörődne ebbe. Ha viszont fegyverkezni kezdene, azt a nemzetközi közösség nézné ferde szemmel. A nemzetközi közösség oldaláról is számos, de jobban kiszámítható probléma van.

Gondolom, elsősorban a hadműveletek nemzetközi támogatottságának csökkenésére utalt.

Igen, a hadműveletek nemzetközi támogatottsága majd minden országban csökken. Olyan kulcsfontosságú államokban is, mint Nagy-Britannia, az Egyesült Államok vagy éppen Németország, utóbbi esetében ráadásul 2009. szeptember 27-én választások lesznek. A balsikerű kunduzi akció (egy légitámadásban 50-90 afgán halt meg, tisztázatlan egyelőre, hogy mekkora arányban, de a helyi felkelők mellett sok civil is meghalt) is csökkentette a németek lelkesedését, sőt, akadnak már olyan politikai erők is, melyek a csapatok visszavonása mellett kardoskodnak. Ez négyezer katonát és a teljes észak-afganisztáni felügyeletet érinti. A britek 8-9 ezer főt állomásoztatnak Afganisztán egyetlen tartományában. Kanada már korábban bejelentette, hogy 2011-ben a déli területekről kivonják a katonáikat, s megjelentek Spanyolországból is az első hivatalos hangok. A helyzetet tovább árnyalja, hogy Amerikában most kerültek először többségbe a háború ellenzői. Bár már volt olyan elnök, aki a közvélemény-kutatási adatoknak szembemenve vállalt háborút, az azonban még nem világos, hogy vajon Barack Obamára is ez vár-e, vagy képes lesz többségi támogatást szerezni a hadműveletekhez.

Ha mindezek a csapatkivonások megtörténnek, akkor jelentősen meggyengül az ott állomásozó haderő. Ennek milyen hatása lehet a hadműveletekre? Egyáltalán képes lesz-e Amerika pótolni a kieső 15-20 ezer fős haderőt?

Jelen pillanatban nem tudná, vagy csak nagyon súlyos nehézségek árán tudná pótolni. Azonban elviekben 2010 decemberére kivonják az amerikai csapatokat Irakból, ahol jelenleg több katonájuk állomásozik, mint Afganisztánban. Ennek fényében egy teljes kivonulás után Washingtonnak nem okozna gondot az afgán csapatok feltöltése. Persze Barack Obama és Amerika is abban érdekelt, hogy az afganisztáni misszió továbbra is nemzetközi legyen, s ez a nemzetköziség ne azt jelentse, hogy ott állomásozik 60-80 ezernyi amerikai és néhány ezer más nemzetiségű katona. Mondjuk a kivonulás sem egyik napról a másikra következik majd be. Kanada például már egy éve bejelentette, hogy 2011-re kivonja az erőit. Ha mondjuk Németország is úgy dönt, hogy kivonul, minden bizonnyal hagy elegendő időt a tervezésre.

Eddig a politikai és az intézményi önfenntartásról volt szó. Egy államnak azonban gazdaságilag és többé-kevésbé önfenntartónak kell lennie. Ez miként valósulhat meg Afganisztán esetében, ahol a legfőbb bevételi forrás mégiscsak az ópiumtermelés?

A máktermesztésből származó jövedelmek nem az afgán farmereknél csapódnak le, hanem a kereskedőknél, a szállítóknál. Ez a kérdéskör már a szervezett bűnözés körébe tartozik, ami egy többszintű, jól szervezett rendszer. A nemzetközi szakirodalom tényként kezeli, hogy az afgán farmer nem azért termel mákot, mert nagy pénzt remél belőle. Sokkal inkább az az oka, hogy ez az egyetlen védekezési lehetősége a bizonytalanság ellen, ez az egyetlen túlélési stratégiája. Ez egyrészt a mák sajátos adottságaiból fakad: igénytelen, könnyű tárolni, aratás után is sokáig eláll. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a máknövény termesztésének legfőbb oka, hogy a termést már az aratás előtt kifizetik a farmernek. Ez pedig annak az afgán parasztnak, akinek attól kell tartani, hogy felégetik a terményét, hogy el kell menekülnie, hogy aszály következik be, nagyfokú biztonságot ad. Ha viszont az lenne a logika, hogy a máktermesztésből van a legnagyobb bevétele a földműveseknek, akkor mindenki mákot termelne Afganisztánban. Ez közel sincs így, és nem is volt így. A legfrissebb UNODC jelentés (Afghan Opium Survey 2009) viszont azt mutatja, hogy a 34-ből 20 tartomány mákmentes Afganisztánban, holott ezekről sem mondható el egységesen, hogy megfelelően erős lenne a központi hatalom akarata. Az ENSZ szervezetének új adatai szerint jelentősen, mintegy 10 százalékkal esett vissza az afgán ópiumtermelés, ami egyébként már tavaly is csökkent. Joggal merül fel a kérdés, hogy ezek tükrében már tendenciáról van szó, vagy csupán a piac kiigazításáról. Ugyanis arról is szólnak adatok, hogy a túltermelés miatt jelentősen estek az ópiumszármazékok árai, ráadásul szintén a túltermelés miatt évekre elegendő tartalékok halmozódtak fel. Ezzel párhuzamosan jelentősen megugrottak az élelmiszerek árai. Régebben tíz az egyhez arányban viszonyult egymáshoz a gabona és az ópium ára hektáronként. Ez most három az egyhez mérséklődött. Egy dolog viszont nagyon problémás a számomra. Helmand tartomány a legnagyobb kábítószer-termesztő térség a világban, egymaga nagyobb mennyiséget állít elő drogból, mint a világ többi része összesen. A világ híradói arról szólnak, hogy ebben a tartományban a britek és az amerikaiak vállt vállhoz vetve küzdenek a tálibok ellen, akik mindent az ellenőrzésük alatt tartanak. Ehhez képest a legfrissebb adatok arról szólnak, hogy 22 százalékkal csökkent a termelés. Hogyan? A korábbi adatok ugyanis azt igazolták, hogy ahol a tálibok vannak hatalmon, ahol ők harcolnak, ahol bizonytalanság van, ott kiugróan magas a kábítószer-termesztés aránya. Ahol nincsenek tálibok, ott minimálisra csökkenthető a termelés is.

Akkor a gazdasági önfenntartás szempontjából akár az is lehet a jelszó, hogy arccal a stabilitás felé.

Igen. Ha Afganisztánban sikerül megteremteni a stabilitást, ha sikerül bizonyos területeken megszüntetni az ellenállást, ott nagyobb esélye lesz a normális, hagyományos mezőgazdasági tevékenységnek. Az új amerikai vezetés másik nagy felismerése az volt, hogy Afganisztán mezőgazdasági ország, mely minimális iparral rendelkezik, s ennek megfelelően a fő hangsúlyt az ország mezőgazdaságának fejlesztésére kell fordítani. Talán innentől kellene számolni Afganisztánban az éveket. Ez a két dolog gyakorlatilag azt jelentené, hogy Afganisztán visszatér a gyökereihez. 1979 előtt ugyanis a kormány elég erős volt ahhoz, hogy egyben tartsa az államot, a helyi hatalmasságok viszont nem voltak elég erősek ahhoz, hogy veszélyeztessék a központi hatalmat. Ez egy önfenntartóan működőképes rendszer volt, amely 1979 után teljesen szétesett, új elitek jelentek, militarizálódott az ország, az erőszak évtizedeken át az hétköznapi élet része lett. 2001-ben az amerikaiak azzal az elképzeléssel léptek fel, hogy egy erős, centralizált hatalmat építenek ki az országban. Ugyan papíron Afganisztán mindig erősen központosított állam volt, a valóságban sosem működött így. Akkor viszont így fogalmazták meg az alkotmányt, így indították be a közigazgatás megszervezését, miközben – mint már említettem – Washington egy ponton túl már nem volt érdekelt a centralizálásban.

Ha ez túlzottan centralizált állam nem működőképes, mi lenne a megoldás?

Afganisztánban alkotmánymódosításra lenne szükség, ahol a valósághoz igazítják egy kicsit a politikai berendezkedést. Ha viszont az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség el akarja kerülni még a látszatát is annak, hogy egy független állam belügyeibe beleszóljon, akkor nem kényszerítheti rá erre a regnáló vezetést. Amennyiben viszont összehívnak egy alkotmányozó nemzetgyűlést, ott külső ráhatás nélkül az államfő mindent képes lenne manipulálni, hiszen övé a hatalom, azaz kétséges bármilyen változás. Ha viszont – mondjuk – Washington beleszól a folyamatba (2002-ben is beleszólt), akkor egy olyan új alkotmány születhet meg, amire az afgánok egyik fele azt mondhatja, hogy rájuk erőltették, ahogy most is mondják. Egy dolog biztos. Afganisztán a jelenlegi formájában, a jelenlegi elképzelések szerint nem tartható fent. Hallani már híreket egy 130 ezer fős afgán hadsereg felállításáról, melyre 17 milliárd dollárt szán Amerika, amit aztán a későbbiekben még fent is kellene tartani, hiszen abból a pénzből, amivel Afganisztán rendelkezik, vagy a jövőben rendelkezni fog, nem finanszírozható egy ekkora haderő. Az is kérdés tehát, hogy egy majdani afgán hadsereg fejlesztését ki finanszírozza majd, hiszen az – például – nem rendelkezik légierővel. Az is igaz, hogy amennyiben sikerül felszámolni a tálib ellenállást, akkor már nem lesz szükség ekkora hadseregre. Ettől persze még messzire vagyunk, a nemzetközi közösség még most lát neki a hadsereg és rendőrség valódi kiképzéséhez. Évek óta csinálják, de az első eredmények még most kezdnek látszani. Mint minden Afganisztánban, ez is éveket fog igénybe venni.