Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak

A II. világháború névvel, vagy név nélkül eltemetett hősei napjainkban is tiszteletet érdemelnek. Nem szabad elfelejteni azokat a katonákat, munkaszolgálatosokat sem, akik 1942-43 telén az akkori Szovjetunió területén lévő lövészárkokban élték meg a háború borzalmait és próbálkoztak meg a lehetetlennel; a Vörös Hadsereg feltartóztatásával.

Erre emlékezik 80 év távlatában a Magyar Tartalékosok Szövetsége (Matasz) DON-80 elnevezésű emléktúrája és rendezvénysorozata, mely január 25-én Domaszékre érkezett. A megemlékező menet gerincét az MH 4. Területvédelmi Ezred 46. Heim Géza Területvédelmi Zászlóalj hivatásos, szerződéses és tartalékos katonái képezték, melyet Rajos István főhadnagy vezetett, aki egyben a kiképzőszázad parancsnoka is.

A Szeged-Domaszék-Mórahalom túraútvonal résztvevői között a Matasz képviselői és civilek is részt vettek, akiket menetelésük során, a szövetség Domaszéki Járási Szervezet tagjai - Domaszék Nagyközségi Önkormányzat támogatásával - megvendégeltek. Kis pihenő után a Köztársaság téri, II. Világháborúban elhunytak emlékére emelt hősi emlékmű koszorúzása következett, ahol megemlékező beszédet mondott Sziráki Krisztián polgármester. Az eseményen Nagy László őrnagy és Kocsis István nyugalmazott rendőr alezredes is megjelent, akik Domaszék polgármesterével együtt csatlakoztak a gyalogló menethez.

Sziráki Krisztián a II. Magyar Hadsereg halálmenetét katasztrófának nevezte. Kiemelte a család és az összetartozás fontosságát, hiszen olvasva a fronton szolgáló katonák családjaikhoz írt leveleit, az írásokban kilátástalanság és félelem mellett mindig felcsillan a hit és a család szeretete. Ezek az érzések erősítették a katonák lelki erejét, szívét és adtak nekik erőt a mindennapok kihívásaival szemben. A polgármester, katona nagyapja 1948. április 15-én keltezett levelének néhány sorát idézte fel, aki a szovjet munkatáborok borzalmait élte át és élte túl. Az idézett néhány sor, hűen tükrözte az akkori érzéseket, melyeket a katonák tápláltak családjaik, szeretteik iránt. Elmondta, hogy akkoriban ezek a levelek a katonák legnagyobb kincse volt, melyeket a szívük fölé helyeztek. A mai nap reggelén ő is a szíve fölé rakta nagyapja levelét, hogy átérezhesse eme hatalmas kincs érzését.

Dudás Ferenc százados, az MH Kinizsi Pál 30. Páncélozott Gyalogdandár református lelkésze elmondta, hogy nagyon nehéz életük volt az előző és az azt megelőző generációnak is, mert szembesülniük kellett a háború borzalmaival. Hangsúlyozta, hogy, a  mi életünk egy kegyelmi időszak, szerencsések vagyunk, hogy e szörnyűséget nem kellett még megtapasztalnunk. „Az elhunytak emléke legyen áldott örökkön örökké” – kívánta beszédében.

Az emberi veszteségekről a mai napig eltérő számokat lehet hallani. Azt tudjuk viszont, hogy nagyon sokan tűntek el a nagy orosz síkságon, vagy kerültek szovjet hadifogságba és haltak meg a Don kanyarban, távol a hazájuktól. A jelenlegi ismeretek szerint kijelenthető, hogy a II. Magyar Hadsereg felkészültségében és felszereltségében nem volt alkalmas arra, hogy ebben az ütközetben meghatározó szerepet vállaljon. A történészek szerint egyre több leírás támasztja azt alá, hogy a harcok területére visszaköltöző lakosság tisztelettel temette el a magyar hadsereg katonáit, és ezt önként emberbaráti szeretetből tették. Talán remélve és bízva abban, ha a fiaikat, férjeiket éri ugyanilyen sors magyar területen, cserébe a magyar asszonyok ugyanígy megadják szeretteiknek a végső tisztességet.