Ahol a levegőben vibrált az évszázados múlt

Az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének a Piave folyónál kellett volna megismételnie a caporettói csodát

1918. június 15. Olasz front

A terveknek megfelelően az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai a Piave folyó mentén, június 15-én, pontban hajnali 3 órakor megindították támadásukat az akkora már francia és angol csapatokkal is megerősített olasz állások ellen. Az offenzíva gázlövéssel kezdődött, amely a párás idő és a gázlőszer elöregedése miatt nem érte el célját, csupán könnygáz hatása volt az antant csapatokra. A gáztámadást három és fél órán keresztül tartó tüzérségi előkészítés követte, majd reggel – pergőtűz kíséretében – megindult a gyalogsági roham is. Megkezdődött a második piavei csata.

Az offenzívát – amelyről később kiderült, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó nagy támadó művelete volt az első világháborúban – még az előző év végén, a caporettói áttörés vagy másnéven az első piavei csata leállítása után kezdte el tervezni az osztrák-magyar hadvezetés. A támadástól azt várták, hogy a hadsereg egysége helyreáll és az ellenséget elfogadható békére lehet kényszeríteni. Azzal azonban nem számoltak, hogy a vonalak megerősítésére a keleti fronton felszabadult és onnan átvezényelt csapatokban már nem ég a „harci tűz” – a katonáknak ekkora már elegük volt a háborúból és egész egyszerűen már nem akartak tovább harcolni.

Az előjelek sem voltak kedvezőek. Egy 2018-ban megjelent tanulmányában Balla Tibor alezredes, hadtörténész így foglalta össze az „Albrecht” fedőnevű művelet erőviszonyait. „Az antantcsapatok már kezdetben is létszám-, valamint a nehéztüzérségi lövegek és a repülőgépek számát tekintve is nyomasztó fölényben voltak. Szám szerint 53 osztrák-magyar hadosztály állt szemben 59 olasz, francia és brit hadosztállyal. Antant részről 6300 löveggel és 500 repülőgéppel, a támadók 7000 löveggel és 300 repülőgéppel rendelkeztek.”

Az olasz front északi szakaszán a Conrad von Hötzendorf tábornagy vezette hadseregcsoport, mellette József főherceg hadseregcsoportja, délebbre pedig a Svetozar Borojević tábornagy vezette hadseregcsoport sorakozott fel. Hötzendorf tábornagy, korábbi vezérkari főnök hadseregcsoportjában szolgált a 27. gyaloghadosztály 54. gyalogdandárjának 67. gyalogezrede. A magyar, osztrák és szlovák katonákból álló ezred feladata az volt, hogy Tirol irányából Dél felé haladva, a Monte Grappa nevű hegy térségében vegye fel a harcot az olaszokkal. A támadás azonban a francia és angol egységekkel megerősített vonalakon már az első napon elakadt. Egyedül a császári és királyi 67. gyalogezred ért el sikereket: a Col Caprile nevű magaslat közelében a katonáknak nemcsak elfoglalni, hanem megtartani is sikerült az olasz állásokat. Igaz, hatalmas áldozatok árán. Mint ahogy az egész fronton óriási volt a veszteség. A több mint egy hétig, egészen pontosan június 23-ig tartó harcokban a monarchia hadereje – halottakban, eltűntekben, sebesültekben és hadifogságba esettekben összesen – közel 150 ezer fős veszteséget szenvedett.

A véres küzdelem azonban hősöket is szült. Köztük volt Csongor András is, aki a június 15-ei harcok közben két géppuskát is zsákmányolt. Tette olyannyira jelentőséggel bírt, hogy azzal kiérdemelte a „Nagyezüst” Vitézségi Érmet, ami az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének, a legénységi állomány számára adható második legmagasabb kitüntetése volt. A hadseregcsoport által írt kitüntetési javaslatból kiderül: a támadás során Csongor András tizedes – néhány társával egyetemben – példamutatóan tevékenykedett a drótakadályok leküzdésében és a heves ellenállás ellenére különösen vakmerő módon vett részt a közelharcban… A zsákmányolt két géppuska pedig hatalmas fegyverténynek számított. Az ilyen fegyvereket, ha lőszert is szereztek hozzájuk, szinte azonnal be is vetették a harcokban, csökkentve a háború utolsó hónapjaira már jellemző fegyver- és lőszerhiányt.

A Monte Grappa hegyen található emlékhelynél kialakított zászlórúdra vonták fel a magyar lobogót

2023. szeptember 7. Monte Grappa

Kilométereken keresztül kanyarog a vékony aszfaltkígyó a Monte Grappa hegy oldalában, hogy felérjen a csúcson, a tengerszint felett 1775 méteres magasságban megépített első világháborús emlékműhöz. Az osszáriumot 1935. szeptember 22-én szentelték fel. A monumentális épület 12 600 olasz és több mint 10 ezer osztrák-magyar katona végső nyughelye.

Az emlékműhöz vezető szerpentinről csodálatos kilátás nyílik az észak-olasz síkságra és a Piave folyó zöldellő völgyeire. Mudra István tizedesnek azonban ezen a napon nem nagyon nyílt alkalma a panorámában gyönyörködni. Gépkocsivezetőként arra kellett figyelnie, hogy a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HM HIM) munkatársai sértetlenül megérkezzenek az emlékműhöz. Többéves előkészítő munka után ugyanis ezen a napon vonták fel az emlékhelyen kialakított zászlórúdra a magyar lobogót. Az ünnepségen magyar részről az Országgyűlés elnöke, a honvédelmi miniszter és a Honvédelmi Minisztérium vezetése mellett a HM HIM delegációja is részt vett.

Istvánnak a hivatalos ünnepség ideje alatt volt egy kevés ideje nézelődni. Még a hegyet alkotó dolomit kőzetbe vájt kavernákat is megcsodálta. Katonaként jól látta, és szinte érezte, hogy milyen kegyetlen körülmények között kellett itt harcolniuk 105 évvel ezelőtt az egymással szembenálló feleknek. A tizedest azonnal magához ölelte a táj szépsége, az időjárástól csipkézett sziklák és az ég felé nyúló bércek látványa. A távolban pedig felsejlett az egyik jellegzetes magaslat, a Col Caprile. A sziklák között szinte vibrált a levegőben az évszázados múlt. Istvánt furcsa, ismeretlen érzés kerítette hatalmába, amitől nem tudott szabadulni. Mintha a lelke egy része korábban már járt volna itt…

Mudra István tizedes és Maruzs Roland alezredes

2023. december 7. Budapest

„Nem tagadom, az olaszországi ünnepségen nagyon megfogott a hely szelleme. Olyannyira, hogy a hazaérkezés után megkerestem Maruzs Roland alezredes urat, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokhelyettesét. Kértem, hogy segítsen nekem kideríteni, mit lehet tudni az anyai nagyapámról, aki tudtommal az olasz fronton harcolt a Nagy Háborúban” – mondta István, akivel Budapesten, a HM HIM objektumában beszélgettünk. Mikor kiderült, hogy a nagypapa viselhette a „vitéz” előnevet, már nem volt nehéz dolguk. A Vitézek Albumában hamar rátaláltak Csongor András nevére. A Hadtörténelmi Levéltárban folytatott további kutatásokból az is kiderült, hogy a tizedes, 1918. június 15-én, a második piavei csata első napján olyan hőstettet hajtott végre, ami miatt felterjesztették a „Nagyezüst” Vitézségi Éremre.

„Ő is tizedes volt, én is ezt a rendfokozatot viselem. A sors különös játéka, de miután kiderült, még büszkébben viselem a két »csontcsillagomat«. Korábban szerettem volna altiszt lenni, de nagyapám tettének ismerében megmaradok tisztesnek” – mesélte Mudra István, aki azt is elárula, hogy nagyapja Dzsudzsák néven született 1895-ben a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Nyírbélteken. 1915-ben innen sorozták be katonának és vett részt az első világháború több véres csatájában is. Ekkor magyarosította a nevét Csongorra.

„Nem ez volt az egyetlen kitüntetése Csongor Andrásnak” – ezt már Maruzs alezredestől tudtam meg. A levéltárban őrzött iratokból kiderült, hogy a tizedes korábban, még 1916-ban a Bronz Vitézségi Érmet, 1917-ben, a 9. isonzói csata után pedig a „Kisezüst” Vitézségi Érmet vehette át, de birtokosa volt a Károly Csapatkeresztnek is, amit 1918-ban kapott meg.

Csongor András tizedes kitüntetései

Csongor András tizedes sérülés nélkül megúszta a háború poklát és tért haza szülőföldjére. Itt, a hőstettéért kapott 15 kataszternyi vitézi telken gazdálkodott egészen 1945-ig, amíg el nem vették tőle. A levéltárban még arról is találtak dokumentumot, hogy kölcsönt vett fel erre a földre, amelynek törlesztőrészlete havi 60 pengő volt.

István elárulta azt is, hogy nem nagyon emlékszik nagyapjára, aki hét gyermeket nevelt fel, köztük az édesanyját. „1976-ban halt meg. Az óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra. Minden évben, a halottak napján kilátogatok a sírjához. De sofőrként gyakran megyek el gépkocsival is a temető mellett” – árulta el, majd arról is beszélt: furcsa érzés volt, amikor tudatosult benne, hogy nagyapja és ő, 105 év különbséggel ugyanannak a hegynek a szikláit taposták Olaszországban. „Egy bécsi kirándulást leszámítva korábban sosem voltam külföldön. A szeptemberi út igazán rendkívüli élmény lett számomra. Irigykedett rám a család és a barátok, hogy milyen szép helyen járok, amikor küldtem nekik néhány fotót. Aztán kiderült, hogy a Monte Grappa számomra sokkal többet jelent egy munkával egybekötött kirándulásnál” – tette hozzá Mudra tizedes.

Maruzs alezredes szerint azonban véletlenek nincsennek, a Jóistennek vagy a sorsnak valószínűleg célja volt azzal, hogy évszázados különbséggel szinte méterre pontosan ugyanarra a helyre vezette Csongor és Mudra tizedeseket, mintegy lélekben egyesítve egy család két generációját.

„Ha lehetőségem lenne egy kérdést feltenni a nagyapámnak, akkor arra lennék kíváncsi, hogy azon a júniusi napon mennyire mérlegelt? Az életét tartsa meg vagy a feladatot hajtsa végre? Bennem mindig ott motoszkált a kérdés, hogy egy éles feladatban menyire lennék bátor? Az elmúlt hetekben rájöttem: lehet, nagy teher nekem nagyapám öröksége. Hogy méltó vagyok-e hozzá, az emlékéhez, a tetteihez? Remélem, igen…” – mondta Mudra István tizedes.

Csongor András és felesége