Altisztként szolgálni…

Valóban, mert ha szigorúan vesszük, akkor már az 1870-es éveket megelőzően is létezett katonai-altiszti képzés, oktatás – mondja Kollár László főtörzszászlós. - Gondoljunk csak többek között Zrínyi Miklós műveire - például a Tábori kis tractára, vagy a Vitéz hadnagyra - vagy éppenséggel II. Rákóczi Ferenc, Bethlen Gábor, vagy Bocskai István reguláira. Mind-mind a katonai fegyelmet igyekeztek megszilárdítani, és elosztani a különböző rendfokozatú katonák között a feladatokat. Kutatásaim során rábukkantam a Mészáros Lázár akkori hadügyminiszter által 1849-ben kiadott „Huszárok kézikönyvecskéje. Oktatási szabályul altisztek és közvitézek számára” című munkájára. Ebben szépen leírja, hogy az altisztek – jelesül az őrmesterek – mi a pontos szolgálati feladata, és miként kell viselkednie. Ha az ebben írottakat átültetem a mai korra, igazából megfogalmazta a mai vezénylőzászlósi rendszerünk feladatkörét.

Mégis, ha jól tudom, a kiegyezést követő évektől kezdve beszélhetünk vérbeli altisztképzésről.

Igen, 1867. után, az önálló magyar haderő megteremtésének igényével együtt indult el a hazai altisztképzés. Addig hazánk mai területén eleve nem is akadt jelentős számú iskola, először tehát a belföldi oktatás alapjait kellett letenni. Ezek voltak az úgynevezett téli iskolák – valójában tanfolyamok, amelyeket kihelyezett csapatoknál tartottak, mégpedig decembertől áprilisig. Három évvel a kiegyezés után szerették volna mindezt az altiszti karra is kiterjeszteni. Az elöljárók már akkor rájöttek: a katonai láncolatban kellett egy olyan közbenső elem a tiszti állomány és a legénységi állomány között, akik egyrészt amolyan alájátszó szerepet töltenek be másrészt, ha úgy adódik, át tudják venni bizonyos értelemben a tisztek feladatkörét. Ehhez először persze meg kellett oldani az altiszt-toborzás problémáját. Akkoriban – mint nagyjából manapság is - kétféleképpen válhatott valakiből altiszt. Eleve hadviselt emberekből, vagy civilekből. Utóbbiakat azonban főleg földművesekből próbálták toborozni, de mivel a kiszámíthatatlan altiszti lét a földművelési munkák során gondot okozott, az apák nemigen engedték el fiaiakat ilyen képzésre. Később próbálták kiszámíthatóvá tenni az altiszti életpályát, ám az áttörést az 1872-ben, I. Ferenc József osztrák császárhoz, magyar és cseh királyhoz felterjesztett kérvény jelentette. Ebben az szerepelt, hogy központosított dandár altiszti iskolákat szervezzenek, ugyancsak központosított oktatási csomaggal, egységes elvekkel. Szó szerint úgy fogalmaztak: mindenki értsen egyet a „hadművelés tudományán”. Nem megbántva a híres jutasi szellemiséget, voltaképpen innen eredeztethetjük az altisztképzés kezdetét. Ha pedig meggondoljuk, hogy aztán az első világháborúban milyen kiemelkedő cselekedeteket hajtottak végre altisztjeink, láthatjuk: már ez a képzés is igen színvonalas lehetett.

Melyek voltak az altisztképzés további legfontosabb állomásai?

Ismét csak párhuzamot vonnék a jelenkor és az 1870-80-as évek között. Az altisztképzés sikerességéhez az kellett, hogy országos szinten, a fiatalok között elinduljon a katonai (honvédelmi) nevelés az iskolákban, részben pedig különböző sporttevékenységek útján. Ugye ismerős gondolatkör?

Hogyne.

Mert a történelem ismétli önmagát, és ez ebben az esetben sincs másképp. Hasonló érdekes párhuzamra lelhetünk, ha a trianoni békediktátum utáni időkbe ugrunk. Akkortájt rejtve, bújtatva, de mégiscsak el kellett kezdeni az önálló magyar királyi honvédség megteremtését. Ebben fontos szerepet szántak az önálló altisztképző intézménynek, amely megreformált képzési rendszerben oktatja az altiszteket. Mert addig csak az szolgálhatott ebben az állománykategóriában, aki megjárta a világháborút és ott kitüntette magát. Az akkori haderőfejlesztés mértéke, módja megint csak sok szegmensében hasonlít az elmúlt évek haderőfejlesztési folyamataira. Ebben a tekintetben pedig érdekes kérdés, hogy vajon miként lehetett az újonnan létrehozott jutasi altisztképző intézet tíz esztendő leforgása alatt ilyen sikeres? Számomra ez részben azért is fontos, mert ami akkor bevált, lehet, hogy ma is működhet.

Talált már választ erre a kérdésre?

Azt hiszem igen, de előtte engedjen meg egy kis történetet, amelyik hűen példázza a jutasi altisztek szinte hihetetlen nimbuszát, tekintélyét. 1944. márciusában, amikor a honvédség eleinte szeretett volna ellenállni a német inváziónak, a jutasi altiszteket a Bakony hágóihoz vezényelték. Amikor az előrenyomuló német erők megtudták, kik védik az átjárókat, megálltak, nem mertek fellépni ellenük. Még akkor is félve mentek át ezeken a helyeken, amikor a jutasiak szövetségesként átengedték őket. De visszatérve a sikeresség okait firtató kérdésre… először is az állományt az első világháborút megjárt tisztek, altisztek oktatták. Hitelességükhöz, tapasztalatukhoz szemernyi kétség sem férhetett. Az iskola parancsnoka, vitéz Markóczy János ezredes, szó szerint félelmetes ember volt. No nem a kegyetlensége miatt, hanem reggel négytől este tízig bármikor, bárhol megjelenhetett, és számonkérhette az ott folyó tevékenységet. Olyan mélységes tisztelet övezte, hogy sem oktató, sem a képzésben részt vevő nem engedhette meg magának, hogy a parancsnok bármiért is rosszallását fejezze ki. Őket nem kellett, divatos szóval élve, motiválni, mert a hihetetlenül erős motiváció belülről fakadt. Az oktatás, a kiképzés mellett így álltak az általános viselkedéshez is. Korabeli altiszti folyóiratok lapszámai is bizonyítják, milyen nagy figyelmet fordítottak az altiszti erkölcsök finomítására. Egyszóval olyan teljeskörű képzést-nevelést kaptak, amely sziklaszilárdan elültette bennünk a nemzeti és katonai öntudatot. Ehhez számos írott segédletet is kaptak. Ezek közül az egyik kedvencem Deményi Antal honvédelmi tisztviselő könyve, amely az „Önképző tiszthelyettes” címet jelent meg. A kötet voltaképpen iránytű; a sikeres altisztté váláshoz fogalmaz meg számos tanácsot, ajánlást. Az „iránytű” kifejezés különösen találó szerintem, hiszen az út változhat, ám az irányt sosem lehet eltéveszteni. Szintén figyelemre méltó az altisztek etikai kódexe, a „Társadalmi tanácsadó altisztek számára”. Ez kifejezetten arról szól, miként viselkedjenek katonai közösségben és a civil életben. Erről szintén sokat beszélünk manapság, de így leírva ritkán látni. Nem mellesleg, amikor kezembe került ez a példány, és fellapoztam, először nem akartam hinni a szememnek. Igen, amint látja, a jutasi altisztképző könyvtárának eredeti példánya. Nekem, aktív altisztnek ezt szinte felbecsülhetetlen értékű, nyilván morális értelemben. A jutasi siker okait tovább elemezve, az oktatók rájöttek arra is, hogy noha az egyéni képzés roppant lényeges, sikert mégiscsak együtt, bajtársi közösségben érhetnek el.

Feltételezem a jutasi szellem az altisztképzés terén azért a későbbiekben is visszaköszön.

Ha ezen a területen megnézzük a huszadik század történéseit, és lehántjuk a politikai héjat, a jutasi hagyomány magvát fedezzük fel. Katonai fegyelem, felelősségérzet, katonaszakmai nevelés és az altiszti kar kiemelt szerepe – ez nem változott akkor sem, amikor kiadták a központi tiszthelyettes képző iskolára vonatkozó jogszabályokat. Elindultak a katonai középiskolák, a katonai kollégiumok… Engem például 1992-ben avattak őrmesterré, így pontosan ismerem a szakmai képzés magas színvonalát. A NATO-csatlakozás után pedig az altisztképzés rendszerében is megjelentek más katonakultúrák vívmányai, ezeket igyekszünk ma is ötvözni.

Március 16-án, a Stefánia Palotában nyílik meg az altisztképzés másfél évszázadát bemutató kiállítás. Előzetesen hogyan keltené fel a látogatók érdeklődését?

Mindenről nem lerántva a fátylat, elmondhatom, hogy számos ritka fényképfelvételre és dokumentumra bukkantam a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban. Ilyen például egy 1943-mas, kézzel rajzolt jutasi címerterv, amelyet az alkotó nem tudott, vagy nem akart befejezni. Eredeti filmfelvételeken mutatjuk be azt a mozzanatot, amikor a jutasi altisztképző iskola csapatzászlót kapott, és sikerült megtalálni az altisztek építette balatonszőlősi kápolna építésének fényképeit is. Végezetül pedig a kiállításon esetleírással együtt olyan altisztek emléke előtt is tisztelgünk, akik hősies szolgálatuk közben, esküjükhöz híven az életüket adták a hazáért.