Amerikai álom(autó) a Balatonnál

Szöveg: Kálmánfi Gábor | 2011. június 5. 15:32

A tihanyi biopiacon szombatonként az emberek általában kényelmesen nézelődve vásárolgatnak a környékbeli őstermelők kínálta ízletes és különleges portékákból. Június negyedikén viszont a legkiválóbb házi savanyúság, kecskesajt, vagy mangalica szalonna; de még a sülő házikolbász illata sem tudta kisajátítani a vásárlók érdeklődését, mert a legtöbben a parkolóban zajló eseményre voltak inkább kíváncsiak…

Tihany ugyanis – Veszprém, Zánka, Balatonfüred és Balatonalmádi mellett – a Balaton Classic Ramada Grand Prix veteránautó verseny egyik állomása volt. Jó, jó, mindez nagyszerű, felelhetné erre a régi autók iránt esetleg érdeklődő olvasó, de hogy jön ez most ide?

Noha a „magyar tenger" körül pár napja feltűnően megnőtt az OT-s rendszámú autók száma, nem ragadtam volna fényképezőgépet és billentyűzetet, ha a biopiac parkolójába egyszerre nem gördül be egy 1942-es gyártmányú Willys MB típusú, elsőrangú állapotban lévő dzsip. A volánnál mosolygó „amerikai" katona, mellette napszemüveges katonatársa, hátul pedig egy fiatal „újonc".

Ez vajon mi lehet?

Eltévedtek a katonák térben és időben?

Amíg a tihanyi ellenőrző ponton többen is különös érdeklődéssel figyelték a dzsipet – a verseny egyetlen katonai járművét, egyben a viadal legidősebb autóját – kiderült, hogy a sok régi Porsche, BMW és Mercedes között teljes joggal indult el a 32-es rajtszámot viselő amerikai katonai dzsip.

A verseny szabályzata ugyanis csupán annyit rögzített, hogy a küzdelembe olyan, 1980. december 31-e előtt gyártott személyautókkal lehet nevezni, amelyek a közúti forgalomban a KRESZ szabályainak megfelelően részt vehetnek. A rendezvényen tehergépjárművek, fegyveres katonai járművek, kilenc személyesnél nagyobb buszok, replikák, valamint nem korhűen változtatott járművek nem vehettek részt – tehát Berta Istvánnak, a Willys Jeep Club elnökének és Bertáné Kiss Emesének le kellett szerelnie a dzsip állandó tartozékául szolgáló géppuskát.

Merthogy természetesen nem amerikai katonák ültek a jó öreg Willysben, de hát ez talán nem túl nagy újdonság. Mármint most nem, mert régen bizony a jármű a normandiai partraszállás során került át Európába és azóta átesett több megpróbáltatáson, olyannyira, hogy az eredeti állapotúra felújított autónak ez a verseny meg se kottyant.

Annál is inkább, mert a veteránautók versenye nem a mindenkori közúti sebességi rekord megdöntéséről és az aszfalt szaggatásáról szólt. Az egyes szakaszokat persze meghatározott idő alatt kell a csapatoknak itiner alapján teljesíteni, de úgy, hogy a következő ellenőrző pontra egy előre megadott percen belül érkezzenek, tehát az ellenőrző vonalon történő áthaladásra pontosan 59 másodperce volt a csapatnak. Ráadásul mindehhez stílusosan csak mechanikus (!) időmérő eszközöket használhattak – illetve pontosabban digitális mérőeszközök használata esetén kétszeres szorzóval növelték a teljesített időeredményeket.

Érthetően tehát hosszas interjút adni Berta István a helyszínen nem tudott, de korábbi nyilatkozataiból ismert, hogy Willyse eleve eredeti állapotában maradt meg, keveset futott, rendszeresen karbantartották. Az egyetlen apró gond: a háborút követően tűzoltóautóként használták. A hátulját még a negyvenes években kivágták, középen létratartót építettek rá és szivattyút is beleszereltek. Az alvázszáma eredeti, 1942. júniusi, tehát korai példány, szinte biztosan részt vett a háborúban, valószínűleg a fronton is járt. 1944-ben motort cseréltek benne, az hajtja most is. Azt hiszem, hogy a gyári szerviz garanciaideje már néhány éve lejárhatott, de ennek ellenére a dzsip úgy megy, mint… mint egy igazi Willys!