Ártatlanok százait mészárolták le Mádéfalván

1763-ban a Habsburg-ház elveszítette a hétéves háborút, a 18. század legvéresebb fegyveres konfliktusát. Ez volt az udvar második súlyos katonai kudarca két évtizeden belül, hiszen 1748-ban az úgynevezett örökösödési háború is Bécs vereségével fejeződött be. A két vesztes háborút követően az udvar fejleszteni kívánta a fegyveres erőket, különös tekintettel a határőrizeti rendszerre.

A székelység korábban igen nagy létszámban csatlakozott II. Rákóczi Ferenc szabadságharcához, majd a vereség után is kitartottak mellette és eszméi mellett, így a Habsburg udvar egyáltalán nem szívlelte őket. A szabadságharc 1711-es bukását követően a székelyeket lefegyverezték, kiváltságaikat eltörölték és adófizetésre kötelezték őket. A kényszer azonban az 1760-as években arra indította Bécset, hogy végül megváltoztassa álláspontját. Ennek szellemében először Adolf Buccow lovassági generális, Erdély teljhatalmú királyi biztosa és főparancsnoka állt elő azzal a javaslattal, hogy fegyverezzék fel a nagy harci hagyományokkal rendelkező, könnyen mozgósítható székelységet. Mária Terézia áldását adta a tervre, így megkezdődött a toborzás Erdélyben. A büszke székelyek ugyanakkor feltételekhez kötötték a katonáskodást, hiszen csak akkor lettek volna hajlandóak fegyvert fogni a Habsburg-házért, ha korábbi kiváltságaikat visszakapják, a tiszteket pedig saját maguk közül választhatják ki. Az udvar nem kívánt eleget tenni a követeléseknek, így erőszakhoz folyamodtak, de ezzel sem tudták katonáskodásra ösztönözni a székelységet, ellenben kivívták annak haragját: 1763 januárjában a felfegyverzett székelyek Csíksomlyón megtámadták a székgyűlést. Ezt követően Mária Terézia egyértelművé tette, hogy csak azt akarja felvenni a határőrségbe, aki önként jelentkezik.

Buccow erői ennek ellenére nem fejezték be a székelység terrorizálását, az év közepéig közel ezren menekültek át Moldvába az erőszak elől. A generálist ekkorra már visszarendelték Erdélyből, helyét Joseph Siskowicz vette át, akit a királynő azzal bízott meg, hogy dolgozzon ki egy szakszerű és erőszaktól mentes menetrendet a székely határőrség megszervezésére. Az elképzelések szerint 15 ezer fős szervezet állt volna fel egy lovas huszárezreddel, illetve hat gyalogosezreddel. A rendelet ellentételezésként tisztességes zsoldot és bizonyos adókedvezményeket is biztosított a székelyeknek, ám ekkor már ez is kevésnek bizonyult: a székelység azt üzente vissza, hogy inkább megfizetik az adót, de nem katonáskodnak a Habsburgok zsoldjában.

Az alezredes ezt követően 1300 katonát és két ágyút vezényelt a védtelen falu ellen, és január 7-én hajnalban tűz alá vette Mádéfalvát. Az égő házakból menekülő fegyvertelen, ellenállást nem tanúsító embereket a katonaság kíméletlenül lemészárolta. Sokan a befagyott Olt folyóban vesztek oda, miután súlyuk alatt beszakadt a jég. A vérengzésben mintegy négyszázan haltak meg, köztük számos ártatlan asszony és gyermek.
A székelyek vezetőit ezt követően előállították, és bűnvizsgáló bizottság előtt feleltek ellenállásukért. A történtek következtében a székelyek tömegesen kezdték meg kivándorlásukat Moldvába, ahol utóbb a csángók falvaiban telepedtek le.

Az utódok 1899-ben díszes kőpiramist állítottak a mádéfalvai mártírok emlékére, a tetején turullal. Ennek felirata az alábbi: A székely határőrség szervezésekor Madéfalva határában 1764. január 7-én a császári katonaság által védtelenül lekaszabolt csík- és háromszéki vértanúk emlékére, kik az ősi szabadság védelméért vérzettek el.
Az irodalomban Nyírő József Madéfalvi veszedelem című 1939-es regénye állít emléket az áldozatoknak.