Augsburgi csata – 955. augusztus 10.

A magyar kalandozások egyik legvéresebb
csatája, a Lech-mezei csata, Augsburg mellett
955-ben zajlott le. A magyarok szempontjából
vesztes csata részleteit igen hűen jegyezte fel
a hadtörténetírás. A magyarok nem számoltak
a német királyi hatalom megerősödésével, a
német tartományok és fejedelemségek közötti
megegyezésekkel. Ennek révén a korábban
egymás ellen küzdő német dinasztiák egy sok
ezer fős nehézlovasságból álló közös hadsereget
állítottak ki.

955. augusztus elején a magyarok körülzárták
Augsburg városát, amelyet nem túl jelentős
katonai erő védett. A magyarok nem értettek
a várak ostromlásához, ezért megpróbálták
kiéheztetni a védőket. A később szentté avatott
Ulrik püspök vezetésével Augsburg ellenállt.
Közben megérkezett a felmentő német sereg.

Az augsburgi csata augusztus 10-én a magyarok
számára kedvezően indult. Csapataik
egy része ugyanis az éjszaka átkelt a Lech folyón,
és a német sereg háta mögött sikeresen
támadta meg a velük szövetséges cseh légiókat,
illetve a svábokból álló további német csapatokat,
szétszórva és megfutamítva azokat.

A magyarok csapatai ekkor szokás szerint
zsákmányolni kezdtek, és nem számoltak azzal,
hogy Ottó király és a vele szövetkezett
Konrád herceg egyesített erői taktikai és technikai
fölénybe kerülhetnek. Lebecsülve az ellenfelet,
a magyar fősereg nem indított frontális
támadást a német főerőkkel szemben.

Miután a németek elhárították a magyarok
bekerítő hadműveletét, nehézlovasságuk révén
általános támadásba kezdtek. A magyarok,
látva, hogy e rohamnak nem tudnak, és nem
akarnak ellenállni, a szokásos taktikát választották,
megfordították lovaikat és menekülést
színleltek. A harcok közben meghalt Konrád
herceg. A magyarok színlelt meneküléséből
azonban végül katonai tragédia lett, mert nem
tudták újra összevonni erőiket. Sőt, a németek
azt is elérték, hogy megakadályozzák a magyar
csapatok rendezett visszavonulását. Különböző
helyeken, a réveknél és a folyópartokon
feltartóztatták és lemészárolták a szétszórtan
menekülő magyar egységeket. A magyarok súlyos
veszteségeket szenvedtek. Mivel az egész
német birodalom erejét az ő legyőzésükre koncentrálták
a seregnek véglegesen vissza kellett
vonulnia, mert nem volt ellenszere a nehézfegyverzetekkel
szemben.

A 955. évi csata magyar vezéreit, Lélt,
Bulcsút és Súrt Regensburgban kegyetlenül
kivégezték. Ottó király elzárkózott a
foglyok kiváltásának lehetőségétől is, véres
leszámolást hajtott végre. Az augsburgi csatában
részt vett három magyar törzs harcosai
a nyugat-magyarországi területekről érkeztek.
E törzseket a vereség megrázta ugyan, de a
Kárpát-medence egészében hont talált magyar
seregek erejére nem volt különösebb hatása.

Az augsburgi csata azonban megerősítette
Németországban a szász uralkodói dinasztiát,
olyannyira, hogy a többi fejedelem elismerte
annak legitim vezető szerepét. Éppen ez a
győzelem tette oly erőssé Ottó királyt, hogy
962-ben császárrá koronáztassa magát, és
ezzel megalakult a Német–római Birodalom.
Az augsburgi csatában a németek a Szent
Kereszt-ereklye alatt vonultak harcba, és ez az
ereklye 962 után a birodalmi lándzsa részeként
koronázási jelvény lett.

A magyarok az augsburgi csata után nem
indítottak többé nagy hadjáratot Nyugat-Európa
ellen (Nyugaton az ezredforduló előtti
utolsó magyar támadásra a bécsi erdőnél került
sor 991-ben), sőt, 973-ban külön megállapodásban
normalizálták a német–magyar
kapcsolatokat. A X. század második felében
ezután már csak a Balkánra, Bizánc irányában
vezettek hadjáratokat. A magyar történelmi
emlékezet szeretettel őrzi Botond vezér
hadjáratát, amellyel egészen Bizáncig jutott
el. A hagyomány szerint Botond legyőzte a
bizánciak legbátrabb vitézét, majd buzogányával
olyan csapást mért a bizánci vár kapujára,
hogy az így keletkezett lyukon egy gyerek ki-be
járhatott. Ez a hadjárat végül a görög félsziget
egésze ellen is győztesen ért véget.

Bizánci Bölcs Leó és az arab al-Maszúdi
feljegyezték, milyen is volt az egész Európát
rettegésben tartó könnyűlovas harcmodor.
Bölcs Leó így fogalmaz: „A főseregen kívül
van tartalék erejük, melyet kiküldenek tőrbe
csalni azokat, akik elővigyázatlanul állnak
fel velük szemben, vagy pedig a szorongatott
csapatrészek megsegítésére tartogatnak.
[…] Jobbára a távolharcban, a lesben állásban,
az ellenség bekerítésében, a színlelt
meghátrálásban és visszafordulásban és a
szétszóródott harci alakzatokban lelik kedvüket.
Hogyha pedig megfutamították ellenfelüket,
minden egyebet félretesznek, és kíméletlenül
utána vetik magukat, másra nem
gondolnak, mint az üldözésre."

Azaz a magyar lovasezredek a harci felvonulásban
szorosan követték egymást, folyamatosan
nyilaztak, és eközben az egyes lovas
szakaszok malomkerékhez hasonló forgásban
váltották egymást. Mindig hatalmas számú
tartalék lovat vonultattak fel, és ezzel az ellenség
szemében a valóságosnál is sokkal félelmetesebbé
tették a sereg látványát. Fő erősségük
az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban
és visszafordulásban, a hátrafelé nyilazásban
nyilvánult meg.