Az iráni kérdés: amerikai esélyek és buktatók

A The Washington Post már 2004 augusztusában megírta: két fejlemény állíttathatja le az iráni atomprogramot. Vagy egy belső forradalom, vagy az atomlétesítményekre mért megelőző csapás. “Minthogy forradalomra aligha van remény, lényegesen fontosabb a preventív csapás. Kár halogatni, hiszen az amerikai csapatok ott vannak a közvetlen közelben, Irakban" – érvelt akkor még derűlátóan az amerikai lap.

Az ösztönzés más vonatkozásban is jelentkezett.

A The Washington Post mellett mások is fölvetették azt az elképzelést, hogy az Egyesült Államok – az iszlám fundamentalizmus terjedésének megelőzésére – megkísérelhet világi rendszert hatalomra juttatni Iránban. Szakértők ebben a síkban is azt tanácsolták az amerikai politikusoknak, hogy ezt mielőbb vigyék keresztül, még mielőtt Teherán atomfegyverre tesz szert.

Nyomban megjelent persze a figyelmeztetés is: a külső nyomás a totalitárius rendszerre nem vezet a rendszer gyengüléséhez, hanem általában erősíti azt.

A fenyegetőzés nyomán Iránban valóban nem lett nagyobb nyitottság, hanem inkább fokozódott az elzárkózás a külvilágtól.

Persze az az ösztönzés is megfogalmazódott, hogy egy Iránra mért csapás visszaadhatná az Egyesült Államoknak a stratégiai kezdeményezést, egyszersmind elterelhetné a figyelmet az iraki és afganisztáni kudarcról. Ezt a csapást még a busehri atomkomplexum üzembe helyezése előtt kellene lebonyolítani, különben nagy lesz a sugárszennyeződés és ennek nyomán a nemzetközi felháborodás, a világméretű tiltakozás.

Ami az iraki kudarcot illeti, Manusehr Mottaki iráni külügyminiszter 2007 július végén úgy fogalmazott, hogy több mint 170 ezer külföldi katona van Irakban, de képtelenek szavatolni az ország biztonságát, de még saját biztonságukat sem. (Teheránt folyamatosan érte és éri az a vád, hogy iráni fegyverek jutnak az iraki ellenállókhoz.)

Egy amerikai megelőző (“lefegyverző") katonai csapás jogszerűségét illetően nincsenek gondban az illetékesek. Emlékezetes, hogy az amerikai külügyminiszter, Condoleezza Rice

2006 tavaszán kifejtette: Washington nem rendelkezett BT-engedéllyel sem a balkáni, sem az iraki hadműveletekhez. Ezeket az “önvédelem" jogának gyakorlásaként tudta bemutatni, amihez nem kell ENSZ-hozzájárulás. Akkoriban már szellőztették az Irak, Afganisztán, a Kaszpi-tenger és a Perzsa-öböl felől hat amerikai légi kötelék által végrehajtandó, közel másfél tucat iráni atomobjektum megsemmisítését célzó egyidejű támadás tervét, amely az akció félévenkénti megismétlését is előirányozta.

Az “európaiak" azonban emlékeztették az amerikaiakat arra, hogy Irán 2500 km hatótávolságú “föld-föld" rakétákat vásárolt vagy vásárolhatott Észak-Koreától, amelyek nemcsak Izraelt támadhatják, de egyes európai országokat is. Hozzátették, hogy Amerika Iránban sokkal jobban “leragadhat", mint Irakban, törésvonalak támadnak a NATO-ban, és újabb ösztönzést kap a terrorizmus.

Ami Teherán szándékolt válaszlépéseit illeti, a szakértők többsége az amerikai agresszióra adandó kemény aszimmetrikus iráni katonai lépést valószínűsít, például a Perzsa-öböl “kijáratánál" lévő Hormuzi-tengerszoros blokádját. Ez nagyon kellemetlen lenne mind az Egyesült Államoknak, mind Európának. Szóba jöhet elaknásítás, nyugati társaságok olajfúrótornyainak lerombolása, ami az olajárka példátlan felszökéséhez és a dollárárfolyam további eséséhez vezetne.

Nem hagyható számításon kívül egy “félig szimmetrikus" iráni válaszcsapás lehetősége sem, amely nem feltétlenül csak az amerikai katonai potenciált érintené. Iránnak van az egyik legnagyobb és legharcképesebb hadserege a Közép-Keleten, fejlett rakétatechnikája, amivel nem csekély károkat okozhat, akár a közeli Izraelnek.

Nem figyelmen kívül hagyható körülmény, hogy a közel- és közép-keleti konfrontációban Irán sincs teljesen egyedül. Teherán inkább alkalomszerűen, de tartósan is szert tett támogatókra, egyebek között a népes “harmadik világban", igaz, nem feltételek nélkül.

Emlékezetes módon zárult jó egy évvel ezelőtt, 2006. szeptember 16-án az el nem kötelezettek csúcsértekezlete: Havannában 118 ország vezetői írták alá azt a határozatot, amely az államok alapvető és elidegeníthetetlen jogának minősíti a nukleáris kutatásokat, az atomenergia békés rendeltetésű előállítását és felhasználását. Az el nem kötelezettek felhívták a nemzetközi közösséget, dolgozzon ki egy okmányt, amely az atomenergia békés hasznosítására szolgáló objektumok elleni támadást, sőt a támadással való fenyegetőzést is megtiltaná. Az értekezlet után “Teherán és Caracas baráti kapcsolatai kialakítása jegyében" Hugo Chávez venezuelai elnököt “hazakísérte" az iráni államfő, Mahmúd Ahmadinezsád. Előbbi biztosította az utóbbit, hogy Venezuela – amely karnyújtásnyira van az Egyesült Államoktól – minden körülmények között Irán oldalán áll, még akkor is, ha azt háborús csapás éri.

Ami Irán közelebbi és távolabbi szomszédságát illeti, az Öböl menti Államok Szervezete, amelyben Irán köztudottan regionális vezető szerepre törekszik, nemrégiben közös intézmények létrehozását határozta el a gazdasági fejlődés előmozdítása, az etnikai-vallási konfliktusok megszüntetése érdekében, a kölcsönös tisztelet jegyében. Egyúttal szorgalmazta egy kollektív biztonsági szervezet alapítását is.

A német Der Spiegel 2007 tavaszán egy másik összejövetelről tudósítva megelégedéssel nyugtázta: “A Kaszpi-tenger parti államai, akárcsak a közép-ázsiai országok – jóllehet Washington az elmúlt években sokat tett jóakaratuk elnyeréséért – deklarálták, hogy területükről nem indulhat ki Teherán elleni háború."