Az utolsó halálos lövés a Vasfüggönynél
Szöveg: honvedelem.hu / MTI | 2009. augusztus 3. 6:13Családja nyugatra menekülésének történetét idézte fel a vasfüggönynél eldördült utolsó halálos lövés áldozatának fia a Kurier című osztrák napilapban. A lap a határzár lebontásának huszadik évfordulója alkalmából készített interjút a most 26 éves Johannes Schafitellel.
A weimari Kurt-Werner Schulz 1989. augusztus 21-én vesztette életét az osztrák-magyar határnál, miközben élettársával Gundula Schafitellel és akkor hatéves fiukkal, Johannesszel megpróbált Ausztriába menekülni.
“Apám építész volt, és ha valaki, ahogy ő is, nem volt tagja a pártnak, akkor nem kapott megbízásokat" – idézte fel Johannes Schafitel a Kelet-Németországban töltött éveket.
Amikor 1989 nyarán Magyarország és Ausztria között lazulni kezdett a Nyugat-Európát a keleti tömbtől elválasztó határ, sok más honfitársukhoz hasonlóan Johannes szülei is úgy döntöttek, hogy megpróbálnak Nyugatra jutni. Első menekülési kísérletük sikertelenül végződött.
Másodszorra éjszaka, gyalogszerrel vágtak neki, miután helyi lakosok megmutatták nekik, hol találnak a célnak megfelelő helyszínt. A szögesdrót-kerítésen tátongó lyukon át Gundula és a fiú át is jutott, de egy határőr járőr észrevette őket. “Valaki riasztórakétát lőtt fel és figyelmeztető lövéseket adott le" – mondta. Õk ketten továbbfutottak, amikor a hátuk mögül dulakodás hangját hallották, majd egy lövést.
“Nekünk később azt mondták, hogy apám megütött egy határőrt a táskájával" – folytatta az emlékezést Johannes. Kézitusa bontakozott ki a két férfi között, amelynek során eldördült egy lövés, kioltva Kurt-Werner Schulz életét.
Az osztrák hatóságok bevonásával lezajlott vizsgálat után Gundula és Johannes megkapta a kiutazási engedélyt. Bécsen át Nyugat-Németországba utaztak, és Aachenben telepedtek le. A döntést, hogy megkockáztatják a menekülést, soha nem bánták meg – veszteségük ellenére sem. Ha a szülei helyében lenne, maga Johannes is ugyanúgy cselekedne, mint annak idején ők. “Nem akarták, hogy a fiuk egy olyan rendszernek vesse alá magát, amely csak korlátoz" – mondta.
Johannes Schafitel 15 évvel később tért vissza Weimarba, ahol apja nyomdokaiba lépve építészhallgató lett. A sok egykori keletnémet állampolgárban élő nosztalgiában csak egyvalamiben osztozik: “akkoriban erős összetartozás-érzés élt az emberekben, létezett egy klassz közösség, amilyen ma már nincs" – mondta a Kuriernak.
