„Azt csinálhattam, amit nagyon szerettem”

Mi volt az, ami ösztönzött a katonai pályára?

1942-ben születtem Hosszúpáhiban, a háborút kisgyermekként éltem át. Szülőfalum egy Debrecen melletti kis település, ahol ezekben az években nagyon nehéz életviszonyok voltak. Ez a vidék híres volt arról, hogy a II. Világháborúban legalább négyszer érintette az orosz és a német front, aminek az lett a következménye, hogy rengeteg lőszer, fegyver és kilőtt harcjármű maradt a környéken. Mi, mint gyerekek, nem fogtuk fel ennek a veszélyét és gyakran játszottunk az elhagyott katonai eszközökkel. Mivel akkoriban nem nagyon volt más lehetőségünk az idő eltöltésére, azzal foglalatoskodtunk, hogy összegyűjtöttünk a löszfalakon elhagyott fegyvereket. Ennek a gyűjtő szenvedélynek köszönhetem az első balesetemet is. Mivel nagyapámék gyakran vadásztak, elhatároztuk, hogy mi is összerakunk egy működőképes fegyvert. Természetesen, nem igazán ismertük a fegyverek működési elvét, így találomra választottuk ki az alkatrészeket is. Amikor kész voltunk a munkával, jött az ötlet a többiektől, hogy a legkisebb fiúé legyen az a megtiszteltetés, ő lőhessen először. Elsütöttem a fegyvert, aminek a csöve szétrobbant. A detonáció a kezemet hosszan felszakította. Megpróbáltuk a vérzést elállítani és a társaim rohanva vittek a szülőkhöz, azok meg az orvoshoz. A kalandot nem úsztam meg szárazon, a szüleim még jól el is vertek a kísérletezés miatt. Hasonló balesetek történtek még velem és lényegében ezek a dolgok keltették fel bennem az érdeklődést a katonaság és a fegyverek iránt.

Hogyan folytatódik a történeted?

A középiskolai tanulmányaimat 1956-ban kezdtem el a gépipari technikumban, és ekkor már többen feltették a szokásos kérdést: „mi szeretnél lenni?" Részemről az akkori két legnépszerűbb

Mikor és hol kezdődött a katonai pályafutásod?

Sorkatonai szolgálatra Szolnokra vonultam be 1962-ben, és mint képzett motorszerelő a JAK-18A műszaki századhoz kerültem. Technikusi előéletem miatt sok dolog már ismerős volt számomra, így hamar be tudtam illeszkedni az ottani szolgálat munkájába. Az alegységnél nagyon sok civil szakma képviseltette magát, volt például férfi szabó is, így a végzettséget nézve én nagyon jó helyzetben voltam. A jól sikerült munkáknak pedig az lett a vége, hogy a műszaki század parancsnoka „jutalmul" elrendezte, hogy felvigyenek egy berepülésre. Volt ebben egy mögöttes szándék is, mégpedig az, hogy „ezt a fiatal fiút fent a levegőben forgassák meg egy kicsit". Annak ellenére, hogy a pilóta igyekezett bedobni néhány műrepülő elemet, én úgy szálltam ki a gépből, hogy szinte semmi bajom sem volt.

Gondolom, mégis ez volt az első igazi lökés, amely a vadászpilóta pályafutás felé irányított.

Szolnokon ebben az időben kezdtek el szervezni egy csapatot, akiket, a tervek szerint ki akartak küldeni a Szovjetunióba, vadászpilóta kiképzésre. Az egyik barátom szólt, hogy menjünk el, mert veszteni valónk nincsen vele, és legalább eltöltünk Budapesten három szép napot. Ezekben az időkben ugyanis a fővárosban voltak a repülőorvosi vizsgálatok. Harmincan jöttünk fel Pestre, és a harmadik nap végén egyedül én feleltem meg az egészségügyi elvárásoknak. A szüleim amikor megtudták, hogy pilóta leszek, és főleg azt, hogy a Szovjetunióba kell kimennem, nem akarták a helyzetet elfogadni. Később törődtek csak bele ebbe a döntésembe. Végül tizenhatan mentünk ki a Szovjetunióba egy teljesen ismeretlen helyre, Armavírba, amely Krasznodarszk vidékén található.

Mit érdemes tudni a kiképzésről?

Megkezdtük a tanulmányainkat, és több hónap múlva az iskolába látogatott a szovjet légierő parancsnoka és csak akkor derült ki, hogy rossz helyre küldtek bennünket. A parancsnok látogatása előtt mi már elkezdtük tanulni a SZU-9-et, amit Magyarországra akkor nem terveztek behozni. Ekkor a katonai vezetők megegyeztek abban, hogy ha már így alakult a dolog, akkor képezzenek tovább minket, de a negyedik évben nem a SZU típuson, hanem a MiG-15-ösökkel, illet MiG-17-esekkel repültünk. Egy olyan a programot vittük végig, ami addig a magyar légierőben még nem volt ismeretes. Repültünk nappal, bonyolult időben, és éjszaka. Éjszaka volt többek között az államvizsgánk is. Ennek volt köszönhető, hogy a Szovjetunióból hazaérkezve másodosztályos fokozatban kezdhettünk.

Milyen beosztásban és hol kezdtél?

Mivel csoportunkat jól felkészítették, természetesen Pápára a 47. vadászrepülő ezredhez kerültünk. Mi ugyanis a felkészülés során sokkal több időt töltöttünk a levegőben, mint a többiek, és ezért nagyon jó elméleti és gyakorlati képzettségi szinten álltunk. Ennek lett az az eredménye, hogy én hadnagyként, már egy év múlva oktató lettem a MiG-21-esen. 1969-ben újra átképeztek a MiG-21PFM típusra, amelyre már négy rakétát lehetett felfüggeszteni, de ezt a típust végül nem hozták be Magyarországra. Amikor visszajöttünk újra visszaképeztük magunkat a meglévő típusokra és ezekkel folytattuk a repülést egészen 1971-ig. Ebben az évben ugyanis újra egy nagyobb csapat ment ki a Szovjetunióba, egy újabb átképzésre. Az új típus a MiG-21MF volt. Mindössze hárman-négyen voltunk fiatalok, a többiek az idősebb korosztályhoz tartoztak, akik velünk ellentétben Magyarországon kapták meg a vadászrepülő kiképzést. Az elméleti felkészítést kiválóan végeztük el úgy, hogy a valóságban nem
is láttuk ezt a típust. Azokban az időkben ezeket a gépeket sorba
vitték ki az arab-izraeli háborúba. Elég sok idő telt el, amikor végre
behoztak egy rajnyi gépet és akkor találkozhattunk először a repülőkkel.
Bár ezeken a gépeken angol feliratok voltak, minket ez nem nagyon
zavart, és ekkor kezdtük el a tényleges átképzést. A csapatot két részre
osztották és a fiatalok már nyolc-tíz oktató felszállás után harci
feladatra repülhettek ki. Az átképzést követően hamarosan meg is kaptuk
ezeket a repülőket.

Ha jól tudom, egyszer komoly választás elé állítottak…

Az 1970-es évek elején úgy alakult a sorsom, hogy az elöljárói elképzelések és a szervezeti változások miatt beiskoláztak a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára. Ennek elvégzése után kaptam egy meglehetősen csábító ajánlatot, ami miatt fel kellett volna adnom a repülést. Tizenöt perc gondolkodási időt adtak, hogy döntsek. Döntöttem, én a repüléssel, a fiatalok kiképzésével akartam a továbbiakban is foglalkozni. Ekkor azt mondta nekem a beszélgetést vezető tábornok: „tudja meg, hogy a Magyar Néphadseregben egy tisztnek csak egyszer van választási lehetősége, ha maga most ezt elmulasztja, mehet vissza pilótának!" Visszakerültem az ezredemhez Pápára, voltam egyebek mellett légi-lövész szolgálatfőnök, ezred megfigyelő szolgálatfőnök. A repüléssel keményen foglalkoztam, évente 180-190 órát repültem. Nekem ez volt az életem, ami később megbosszulta magát, mert volt idő, amikor Veszprémbe akartak átvinni magasabb beosztásba. Nem mertem elmenni, mert tudtam azt, hogy ez meg azt fogja eredményezni, hogy lemaradok a többiektől. Mivel én nagyon szerettem repülni, ezért minden alkalmat megragadtam ahhoz, hogy a levegőbe legyek. Most már talán azt is el lehet mondani, hogy mi pilóták ezzel tudatosan készültünk arra, hogy ha szükséges életünk árán is megvédjük a hazát.

Mikor kerültél kapcsolatba a MiG-23-asokkal?

Ez elég érdekesen alakult, mert amikor kiderült, hogy az ezred vezetéséből hányan mehetnek ki az átképzésre megtudtam azt is, hogy az előzetes ígéretek ellenére, nem vagyok benne a kiválasztottak között. Ezért lemondtam az ezred vezetésében betöltött beosztásomról és átmentem az első repülőszázad állományába, ahol már gyűjtötték az embereket. Végül is így kerülhettem ki az átképzésre. Természetesen az oroszok a magyar orvosi vizsgálat eredményét meg nem fogadták el és arra köteleztek minket, hogy a saját orvosaik is megvizsgáljanak és csak az ő általuk kitöltött vélemény alapján engedélyezték a repülést. Megtörtént az átképzés, de mi jóval hamarabb hazaértek, mint az új gépek. Addigra már a MiG-21-eket átvitték Kecskemétre, és így nem volt mivel repülnünk. Ekkor született az a döntés, hogy heti váltásban átjárunk Kecskemétre, szinten tartani magunkat. Később mikor már megérkeztek a MiG-23-asok, sok nehézséggel, de elkezdtük a felkészülést.

Mikorra álltatok harcrendbe a MiG-23-asokkal?

Az orosz szabályzatok szerint erre a típusra a kiképzés nagyon bonyolult volt, és sok olyan előírást tartalmazott, ami lassította az első osztályos szintek elérését. Többek között javasoltuk, hogy egy felszállással lehessen több feladatot végrehajtani, mert így rengeteg időt és energiát spórolhatunk meg. Mert a felszállás viszi el a sok üzemanyagot és a leszállásnál a fogyasztással is rengeteget pazarol el a gép. Két év telt el, mire változtatni lehetett a helyzeten. Mivel a MiG-21-en első osztályos fokozatunk volt, ezt helyre kellett állítanunk. Ezért fokozatosan hajtottuk végre a feladatokat, nappal egyszerű, majd bonyolult, éjszaka egyszerű és bonyolult viszonyok között. A gépek már 1980-ban harcrendbe álltak, de csak 1982-83-ra állt össze a század és hajtotta végre az első gyakorlatát. Amikor ezt elértük a „magas szintű" parancsnokságon eldöntötték, hogy ettől a századtól semmilyen személyi mozgást nem engedélyeznek, magyarán számunkra nincs iskola és egyéb személyes ügy. Amint ez bekerült a köztudatba, megkezdődött a század felbomlása is. Próbáltunk egyezkedni, és sikerült kisebb eredményeket is elérnünk, mivel – bár csak levelező tagozatok – később többen is elmehettek továbbtanulni. Mások viszont úgy gondolták, hogy otthagyják a huszonhármast és elmennek egy másik repülőtérre, más beosztásba. Ez nem történt volna meg, ha a századtól évenként legalább egy-két embert elengednek. Az évek alatt összekovácsolt mag most elkezdett széttöredezni. Ekkor kezdődött meg a fiatalok átképzése a típusra, de sajnos de nem mindenki vált be. Én magam is nagyon sok fiatalt oktattam, és úgy vélem, hogy nagyon türelmes voltam velük, de egy idő után meg tudtam állapítani, hogy alkalmas-e a repülőgép vezetésére, vagy sem. Szerencsére az esetek többségében el is fogadták azt, ha kijelentettem, hogy ezzel az illetővel nem akarok többet repülni, mert nem lehet pilóta.

Mi volt az ami megkülönböztette a MiG-23-ast az elődjétől?

A huszonegyeseknél a felderítési és indítási távolság viszonylag kicsi volt. Ez ráadásul a földközeli magasságban nagyon megbízhatatlanul működött, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a kétezer méter alatti célokat nagyon kis százalékban tudtuk csak felderíteni és megsemmisíteni. A huszonhármasoknál a felderítő és a célzó rendszer olyan lehetőségeket adott, hogy már az elfogási terepszakasz előtt képesek voltunk befogni a célokat. Ez a tény ebben a szakmában minőségileg egy nagyon nagy ugrást jelentett. Bár a huszonhármas nagyon jó gép volt, az 1990-es fekete év volt számunkra, hiszen három baleset is történt a típussal.

Mennyi ideig voltál a század parancsnoka és miért kellett befejezned a repülést?

A parancsnoki beosztást 1987-től láttam el és 1991-ben mondtam le a repülésről. Az 1990-es évben több olyan jelet is láttam, amiből arra következtettem, hogy nincs rám a továbbiakban szükség. Azonban volt egy olyan eset, amely konkrétan azt eredményezte, hogy befejezzem a repülést. Ezekben az években több kiemelt gyakorlatot hajtottunk végre, nagyon sok légi harccal és bonyolult manőverekkel. Az egyik bonyolult manőverem miatt – amely ismeretlen a harceljárások sorában –, ami a tervezettnél közelebb sikerült a földhöz, ügyészi vizsgálat indult ellenem. A vizsgálat végén behívattak Veszprémbe és azt mondták, hogy most ígéretet kell tennem arra, hogy ezek után minden repülési szabályt be fogok tartani. Csak akkor repülhetek tovább, ha ezt megteszem! Akkor én felálltam és azt mondtam, hogy ezt én nem tudom megígérni. Erre felmentettek a századparancsnoki beosztásból és letiltottak a repülésről. Az 1997-es nyugdíjazásomig ezred felderítő főnöki beosztást láttam el.

Mikor és miért ragadt rád a „Tömör" becenév?

Azt tudni kell, hogy minden repülőgép vezetőnek van egy ismert beceneve. Már nem emlékszem arra, hogy mikor kaptam a sajátomat, mivel nagyon régen történt a keresztelés. Az elnevezést az alkatom miatt kaphattam, mert viszonylag alacsony termetű és vaskos voltam. Ez nagyon jó pilóta alkat, minden esetben nagyon jól bírtam a túlterhelést, jobban mint a társaim. Az is biztos, hogy a régiek közül, ha megkérdeznénk, hogy ki az a Varga Imre kevesen tudnának a választ, de ha a „Tömör" iránt érdeklődnek nem lesz olyan, aki nem tudja, hogy kiről is van szó.Szerencsére még most 68 évesen is azt mondom: az életem során én olyan munkát végeztem, amit mindig nagyon szerettem és ezért nagyon szerencsésnek érzem magam.

Fotó: Archív