„Conservi in Domino” – szolgatársak (vagyunk) az Úrban

Február 18-án Bíró László korábbi püspök egy ünnepi körlevélben értesítette a Magyar Honvédség katonáit arról, hogy Ferenc pápa önt nevezte ki tábori püspöknek. Talán nem titok, hogy Bíró püspök úr egészségi állapotára hivatkozva mondott le a püspökség vezetéséről.

Főpásztorunk, Bíró püspök atya 2018 november eleje óta kórházi gyógykezelésen van, s bár ez idő alatt folyamatosan el tudta látni feladatainak nagy részét, de sajátságos módon és bizonyos dolgokban sajnálatosan akadályoztatva volt. Az illetékes hatóságok és személyek erre a helyzetre kerestek megoldást. Más katonai ordinariátusoknál is volt már rá példa, hogy a katonalelkészek közül választották ki a tábori püspököt. A mi helyzetünkben számos más mellett feltételezhetően szerepet játszhatott az a 27 esztendő is, amit különböző beosztásokban szolgálva a püspökségen eltöltöttem.

Váratlanul érte a felkérés?

Az elmúlt tizenkét évben, minden esetlegesen felmerülő nehézség ellenére jól éreztem magam vagy helyesebben fogalmazva: szerettem a helynöki szolgálatban tevékenykedni. A kinevezési folyamatban gondolkodási időt kértem a döntés előtt. Máskor is volt már olyan gondolatom, s ez most hatványozottan így van – persze nem biztos, hogy ezzel mindenki egyetért –, hogy a Katolikus Egyházban a különféle beosztások és tisztségek – legalábbis jó részük – nem elismerések, pláne nem kitüntetések! Azt is gondolom, hogy a tábori püspök egyik elsődlegesen fontos szolgálati kötelessége, hogy egyrészt segítse a tábori lelkészek életét és munkáját, támogatva őket mindazzal, amelyet a hadseregben meg lehet tenni a katonalelkészet érdekében, másrészt segítse őket azzal a vezetéssel, amelyben van mikor előttük, van mikor mellettük „menetelve” kell ellátni a tevékeny szolgálati és lelkipásztori feladatokat.

Azt szokták mondani, hogy ha egy új parancsnok érkezik egy alakulat élére, akkor változások várhatóak. Igaz ez a püspökségre is?

A lelkész munkatársaimnak azt írtam egy nagyon rövid emailben a kinevezés megtörténte után, hogy nincs más tervem, mint folytatni, szélesíteni, mélyíteni a lelkipásztorkodásunkban mindazt, amit eddig tettünk az elmúlt 27 évben. Huszonhét év egy emberöltő. Egy ember életében sok, de az egyházunk életében nem igazán nagy idő. Ugyanakkor azt mindenképpen fontos rögzíteni, hogy ebben az eltelt időszakban nagyon sok mélyreható változás történt a szolgálatunkban az újra indulás, 1994 óta. A kezdetekben még voltak falak – amelyeket nem is kellett valójában lebontani, mert egy idő után önmaguktól leomlottak – a papok, lelkészek és a katonák között, így ma már gondviselésszerű, hogy alig vannak olyan határok, amelyek elválasztanak bennünket. Ha fogalmazhatok így, az a nagyon egyszerű cél vezet, amit a jelmondatom – mely Pál apostol kolosszeiekhez írt leveléből származik - kijelöl: Conservi in Domino, azaz szolgatársak (vagyunk) az Úrban. A katonalelkészeknek és a katonáknak szolgatársaknak, mai szóval munkatársaknak kell lenniük, hiszen egy közös cél vezérel bennünket. Ez a cél pedig a haza rendjének, vagyis családjaink biztonságának, békéjének a megóvása és védelme. Ezért dolgozunk, ezért szolgálunk! Mi a sajátságos – Isten országáról, uralmáról szóló – lelkipásztori eszközeinkkel támogatjuk ebben a katonákat, ők pedig bennünket segítenek, hogy ez a szolgálat minél teljesebbé tudjon válni.

A választott jelmondata megjelenik a püspöki címerében is…

Több évszázados hagyomány az egyházban, hogy minden püspök választ egy jelmondatot és tervez egy címert. Utóbbiban különféle szimbólumokon keresztül igyekszik megjeleníti, hogy mit szeretne püspökként a szolgálatban megtenni. A címeremben így jelenik meg a katonákat jelképező vitéz karja, valamint a bátorságra, az állhatatosságra, az erősségre és ezzel együtt szintén a katonákra utaló oroszlán, mely választott és kedvelt szentem, Szent Jeromos egyházatya egyik attribútuma, ugyanakkor Isten mindenható hatalmának jelképe, Júda címerállata, de Krisztus-jelkép is, az ő föltámadásának és a sötétség fölötti győzelmének a megjelenítője. Az „M” betű a Boldogságos Szűz Máriát jeleníti meg, a szőlőtőke, illetve szőlőfürt – melyet a páncélozott kar tart – pedig Jézusra és az általa mondott példabeszédére utal.

Az új általános helynök a tábori lelkészi kar tagjai közül kerül ki?

A katolikus egyház szervezetében az általános helynök az ordinárius püspököt segíti az egyházmegye kormányzásában, katonai nyelven ő a „helyettese”, vagy a „törzsfőnöke”. Az általános helynök megbízatása megszűnik akkor, amikor a püspöki szék megüresedik, vagy új ordináriust neveznek ki. A katonai ordinariátusban is így történik ez, ezért az egyházi szabályok szerint a püspökszentelésen és a beiktatáson jelentem majd be, hogy ki tölti be a jövőben ezt a beosztást. Ez április 10-én lesz a Szent István Bazilikában, ahol Erdő Péter bíboros úr pontifikálja a püspökszentelő szentmisét, mint főszentelő, a társszentelő Michael August Blume alessanói címzetes érsek, apostoli nuncius és Varga László kaposvári megyéspüspök lesz. Bíboros úr szíves felajánlása volt a bazilika, mégpedig azért, hiszen ott nagyobb számban lehetünk jelen. Ez persze a jelenlegi járványügyi helyzetben nem aktuális szempont.

Az előbb említette a címerét, amelyben felfedezhető Somogy megye néhány jelképe is. Önről sokan tudják, hogy innen származik. Hogyan lett tábori lelkész?

Igen, valóban Somogyországból, egy kis faluból Somogyszentpálról származom. Édesanyám a mai napig itt él. E település nincs messze Marcalitól és a Balatontól. Itt nőttem fel, a Nagy-Berek szélén, egy nagyon szép természeti környezetben, nagyon egyszerű körülmények között. Talán ennek is köszönhető, hogy gyermekkoromban erdőmérnök is szerettem volna lenni. Egy távoli pap rokonunk ajánlotta, hogy az általános iskola után egy egyházi intézményben folytassam a tanulmányaimat. Így kerültem Esztergomba, a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumba. Ami 14 évesen elég borzasztónak tűnt nekem, hiszen addig – bár jártam már néhány táborban – még soha nem kerültem ilyen messzire az otthonomtól. Egy elég érdekes világba csöppentem bele: az iskolába, így a mi évfolyamunkba is az ország minden tájáról érkeztek a kamaszfiúk. Magyarország szinte összes nyelvjárását megtanultuk egymástól. Nagyon jó volt ez a gimnázium – még ha nem is tartozott az elit iskolák közé – mivel a negyedik év végére az egész évfolyam lelkiségét, kultúráját, élethez való hozzáállását nagyjából egy szintre emelte. Biztos, hogy ez más középiskolákban is így volt, de itt, a ferenceseknél az ő lelkületük talán még jobban hozzájárult mindehhez.

Mikor döntötte el, hogy mégsem az erődmérnöki pályát, hanem a papi hivatást választja?

A gimnázium 4. osztályában már egész konkrét elhatározásom volt arról, hogy pap szeretnék lenni. Ez egyrészt Barsi Balázs atyának köszönhető, aki abban az időszakban tért haza franciaországi tanulmányai után. Háromszáz kamasz fiú olyan csendben hallgatta őt szombat esténként, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett a mondatok közötti szünetekben. Ez és természetesen az esztergomi ferences atyák, és más papok élete és példája indított el a papság felé. Valójában már gyerekként is meg volt bennem ilyen gondolat. Igazából nem maga a papság külső, vagy kívülről látható élete tetszett – bár ilyenekről is sok kedves emléket hordozok a szívemben – hanem az a szolgálatrendszer, amit láttam. A papságot olyan létnek gondoltam el – és a mostani érzéseim szerint is ilyen –, amely által segítségére lehetünk másoknak. A már említett címerben ott van az oroszlán. Szent Jeromos volt az, aki latinra fordította le a Szentírást. Betlehemben élt, nagyon egyszerű körülmények között, egy barlangban lakott. A hagyomány szerint egyszer a barlang előtt megjelent egy oroszlán, amelynek tövis volt a lábában. Jeromos kiszedte a tövist, az oroszlán pedig ott maradt vele. A papi szolgálatról azt is gondolom, hogy ha mást nem teszünk ebben az életben, mint, hogy néha ilyen töviseket kihúzunk az emberek lelkéből, akkor talán már sikerült valamit megtennünk, valami fontosat. A támogatásnak és az ilyenfajta „gyógyításnak” a lelkipásztori munkában fontos szerepe van és lesz a jövőben.

Visszatérve a kérdésre, az akkori szokás szerint a Veszprémi Egyházmegyébe jelentkeztem papnak. Akkor az volt a bevett metódus, hogy aki teológiai főiskolára megy, annak előtte le kell töltenie a sorkatonai szolgálatát. Így kerültem először kapcsolatba a katonasággal, amit akkor még Magyar Néphadseregnek hívtak. Ha az akkori rendszert nézzük, akkor illett volna a szülőfalumtól messze kerülnöm, de legalábbis Lentibe. De valami homok kerülhetett a gépezetbe, hiszen Marcaliban kezdtem meg a szolgálatomat. A laktanya magasabb épületeinek a tetejéről a falum templomtornyát is látni lehetett. 18 hónapot töltöttem a tüzérezrednél. A leszerelés után kerültem vissza Esztergomba, ott végeztem el a papi szemináriumot.

Ekkor ugye még nem sejtette, hogy a későbbiekben is kötődni fog a honvédséghez?

Az egyházban ekkor még nem esett szó a tábori lelkészség visszaállításáról. Sőt, azt a kifejezést, hogy tábori lelkész, a tanulmányaim során csak egyszer hallottam, amikor egyik tanárunk a papi illemkódexből olvasott föl, amelyet egy egykori, az első és a második világháború között szolgált tábori lelkész, Tower Vilmos írt. Miután 1991-ben pappá szenteltek, visszakerültem Marcaliba, mégpedig azért, mert Somogyszentpálnak és Marcalinak ugyanaz volt a plébánosa, akit én gyerekkorom óta ismertem. Olyannyira, hogy ő volt az, aki édesanyámat a születésem után hazavitte Kaposvárról, a kórházból, hiszen a faluban egyedül neki volt autója. Ő azt szerette volna, hogy a káplánja legyek. Amikor 1993 őszén elhunyt, Kaposvárra kerültem a székesegyházba káplánnak. Ekkor már létezett a Tábori Lelkészi Iroda a honvédelmi tárcánál, amely előkészítője volt a katonalelkészi szolgálatnak. 1994 tavaszán találkoztam Ladocsi Gáspár atyával – aki áprilisban az első tábori püspök lett, és a tanárom volt Esztergomban, az Érseki Hittudományi Főiskolán – aki azt kérte, hogy a titkáraként szolgáljak a tábori püspökségen. Nagyjából három évig, 1998-ig láttam el ezt a beosztást, amikor Szombathelyre kerültem, az akkor megalakult Dunántúli Kiképző Központba. Szolgálatom legszebb és legmeghatározóbb öt éve volt, amit a vasi megyeszékhelyen töltöttem a laktanyában. Ez idő alatt szolgáltam Koszovóban, a KFOR békefenntartó misszióban is.

Mi volt a következő állomás?

Szombathely után Székesfehérvárra kerültem, a Szárazföldi Vezérkarhoz. Ott a parancsnok, Győrössy Ferenc altábornagy úr, Feri bácsi karolt fel nagy szeretettel. Az itt töltött idő szintén nagyon értékes volt a számomra, hiszen a korábbiakhoz képest másként ismerhettem meg a honvédséget. Olyan katonai vezetőkkel találkozhattam, akiknek nagyobb rálátásuk volt a hadsereg egészére. Egyébként erre az időszakra tehető a püspökség azóta már hagyományossá vált nyári táborának kezdete is. Ekkor született meg a gondolat, hogy a katonák gyermekeinek nyaranta tábort kellene szerveznünk, mely ötletet azonnal felkarolta az altábornagy parancsnok úr, és logisztikai főnöke Adorjáni István ezredes úr, majd később a Honvéd Vezérkar elöljárói is.

Aztán amikor 2006-ban, általános helynökünk, Szaradits József ezredes úr nyugállományba vonult, az akkori tábori püspök, megkérdezte, hogy vállalnám-e a helynöki szolgálatot. Igent mondtam, de hat hónapos megbízással láttam el a beosztást, úgy, hogy közben megmaradtam székesfehérvári szolgálati helyemen is. Nemsokára úgy alakult, hogy a püspök felmentését kérte a hivatala alól. Így helynökként – belső egyházi szabályzóink értelmében – az új püspök megérkezéséig el kellett ellátnom az ordinariátus vezetői feladatait és teendőit. Bíró László püspök úr 2009-ben érkezett az ordinariátusba, s akkor úgy döntött, hogy továbbra is helynökként szolgáljak a püspökségen.

Tizenkét évig dolgoztak együtt, milyen „útravalót” adott önnek, mint az utódjának?

Bíró püspök atya a kinevezésemkor kiadott egy nagyon megható, szép és a katonalelkészetünk szempontjából meghatározóan értékes körlevelet. Ebben végtelen nagy szeretettel emleget engem, ugyanakkor megfogalmazza, hogy mi a szolgálatunk célja, hogy mi a katonalelkészek papságának a küldetése („Őrizzétek és… műveljétek, amit az Úr az utolsó vacsorán hagyott ránk a lábmosásban és a szentmise alapításának titkában! Maradjatok meg mindkettőben, hogy tettekkel és imádsággal továbbra is megélve az egységet, ki tudjátok nyújtani kezeteket a rászorulók felé!”), s mi a feladatom püspökként. Ez utóbbiban kiemelkedően fontos, hogy egységben legyek a magyar egyházmegyék püspökeivel, mert a mi tábori lelkészi küldetésünk, az az egyetemes egyház küldetése. Ahogy fogalmazott: „tevékenységünk nem izolált a világegyháztól, hiszen annak egyik területét öleli át egy sajátos lelkipásztori küldetésben. Minden megkeresztelt ember szolgálata az egész egyház missziója, a katonai lelkipásztorkodás ugyanakkor egy konkrét területet vállal át ebből a küldetésből.”

Püspökként mik a személyes tervei?

A Katolikus Tábori Püspökség minden programja, eseménye valamiképpen kapcsolódik egymáshoz. A Lourdes-i katonai zarándoklaton résztvevők közül többen résztvevői a család- és házasság erősítő hétvégéinknek. A nyári gyerektáborok számos résztvevője is ott van a téli versmondó versenyen és fordítva. A jövőben ezt szeretnénk munkatársaimmal erősíteni és szélesíteni. Ugyanabban az ütemben ugyanazzal a lendülettel, ugyanazzal a lelkesedéssel, mint eddig tettük.