Dráma több felvonásban: mi vezetett a történelmi magyar vereséghez Muhinál?

IV. Béla menekül az őt üldöző mongolok elől a Képes Krónika illusztrációján

Baljós előjelek

Dzsingisz kán halálával a történelem valaha volt egyik legnagyobb birodalmát hagyta örökségül utódai számára. A Kaszpi-tengertől egészen a Japán-tengerig húzódó terület ugyan a kán halála után már nehezen volt központilag irányítható, a mongolok katonai szempontból még így is súlyos fenyegetést jelentettek a nyugati világra. A magyar történetírók a mongolokat tévesen tatároknak nevezték – így maradt ránk a tatárjárás kifejezés –, ez a megnevezés valójában csak a türk nyelvű, a mongoloknak behódolt népcsoportot jelöli, akik segédhaderőként szintén részt vettek a mongolok hadjárataiban.

A nyugat felé terjeszkedő Arany Horda – amely a Mongol Birodalom Európához közelebb eső területeit uralta – ambiciózus terveiről maga Julianus barát számolt be 1237-ben, második útjáról készült jelentésében: „Többen mint biztos dolgot beszélik, és a szuszdali fejedelem megüzente általam Magyarország királyának, hogy a tatárok éjjel-nappal tanácskoznak afelett, hogy miképpen győzhetnék le és keríthetnék hatalmukba a keresztény Magyarországot. Állítólag tervbe vették, hogy tovább nyomulnának, és elfoglalnák Rómát és a Rómán túli területet.”

A mongolokról érkező híradások eleinte nem voltak kellően fenyegetőek a Magyar Királyság számára, amiben közrejátszhatott IV. Béla ingatag belpolitikai helyzete is. Az 1235-ben trónra lépett uralkodó szembeszállt II. András örökségével, és igyekezett újra megszilárdítani a királyi hatalmat: elsődlegesen az eladományozott birtokok visszavételével keltett elégedetlenséget a főurak körében.

Az addig sem népszerű Béla 1239-ben – az éppen a mongolok elől menekülő – kunok befogadásával tovább szította az ellentétet az addigra már megosztott magyar alattvalók között. Ezt a lépést nem csak a magyarok, hanem az időközben egyre határozottabban nyugat felé forduló mongolok is ellenezték, ahogy ez szintén kiderül Julianus barát jelentéséből: „Megtudtam ezen felül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítlak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsd magadnál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal vándorolva talán el tudnak menekülni, de te, aki házakban laksz, váraid és városaid vannak, hogy fogsz menekülni kezeim közül?”

1240-re már Kijev is elesett, és egyre vészjóslóbb hírek érkeztek a mongol előrenyomulásról, így IV. Béla lépéskényszerbe került. Az akkor már Batu kán vezette mongolokat kivágott tölgyfákból épített határtorlaszokkal akarta megállítani – vagy legalább lassítani –, de 1241. március 12-én a mongol hadak elsöpörték Tomaj Dénes nádor csapatait. IV. Bélának cselekednie kellett, így Pestre rendelte az ország összes fegyveresét, beleértve a kunokat is. Hiába ígért neki támogatást II. Frigyes osztrák herceg, ő végül kihátrált az ügy mögül, így nyugatról semmilyen támogatás nem érkezett a mongolok megfékezésére.

A közhangulat időközben a kunok ellen fordult: vezérüket, Kötönyt felkoncolták, így az országon végigdúlva kivonultak Bulgária irányába. IV. Bélának bármilyen külső segítség nélkül kellett szembenéznie a közeledő mongol hadakkal.

A csata

A magára maradt – hozzávetőlegesen húszezer fős létszámú – magyar hadsereg kelet felé indult, és a Sajó hídjánál (a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén található) vert tábort április 10-én. IV. Béla a helyzetükből adódóan inkább védekező taktikára rendezkedett be. A szekérvár ötlete eredetileg jó volt – a husziták közel kétszáz évvel később sikeresen alkalmazták ezt a taktikát túlerővel szemben is –, hiszen így nagyobb eséllyel vehették fel a harcot a mongol sereg ellen, mintha nyílt terepen harcoltak volna. Viszont a biztonságot ígérő szekerek mögött olyan szűk helyet hagytak a szabad mozgásra, hogy a folyosókon keresztül a közlekedés – nem beszélve összetettebb katonai műveletekről – bonyodalmat okozott a magyar seregnek.

A közhangulat korántsem volt derűs, Rogerius mester Siralmas Énekében az alábbiakat jegyezte le: „Azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és azután ők kedvesebbek legyenek neki, mert azt hitték, hogy ez a csapás csak részleges, és csak egyeseket ér, és nem általános lesz mindnyájuk számára; ahogy hallomásból tudtak arról, hogy Magyarországban ilyesmi már akárhányszor megtörtént.”

Ez a hozzáállás már előrevetítette az ezt követő eseményeket. Éjszaka érkezett a hír, hogy a tatárok teljes sereggel fognak támadni. A magyar haderőket az első támadás nem érte váratlanul, Kálmán herceg – IV. Béla fivére –, valamint Ugrin kalocsai érsek visszaverte a rohamot. Azonban a második, Szubotáj vezetésével indított offenzívának már nem tudtak ellenállni a magyar hadak.

A mongolok körbevették Béla szekértáborát, és nyílzáport zúdítottak a védekezőkre. Noha egészen másnap estig kitartott a magyar haderő, a tartalékok lassan kimerültek. A mongolok egy folyosót hagytak a magyar menekülőknek, de ez az útvonal lett a legtöbbek veszte. Az átkelőket lenyilazták, vagy éppen mocsárba fojtották: a király is csak védelmezői hősies önfeláldozásának hála tudott megmenekülni. A magyar főurak, két érsek, valamint a hadsereg nagy része viszont odaveszett Muhinál.

A csatát követően az egész magyar népesség menekülni próbált. Ismeretes, hogy IV. Béla egészen Trau váráig (Dalmácia) menekült, hogy oltalomra leljen, előtte azonban megpróbált II. Frigyestől segítséget kérni Bécsben. Frigyes ahelyett, hogy befogadta volna a magyar királyt, kifosztotta őt, és elengedéséért cserébe 3 megye átadására kötelezte. Rogerius mester így írt az ármányról: „A herceg, látván, hogy a magyarok mindnyájan menekülésre fogták a dolgot, sok katonát gyűjtött össze, és ezeket a magyarok ellen Magyarországba küldte, és így a tatárok a Dunának a túlsó oldalán pusztítottak, a németek meg az innenső oldalán zsákmányoltak. A falvakat égették, ahogy csak tudták, Győr városába bevonulva elfoglalták a várat, és azt tervezték, hogy erőszakkal a birtokukban tartják.”

Nem csak Béla menekült, hanem fivére, Kálmán herceg is, akinek további sorsáról, és a budai polgárok halálról is beszámolt Rogerius: „Kálmán herceg pedig a sereg egy másik oldalán eredt útnak, és éjjel-nappal váltott lovakon megeresztett gyeplővel sietett a már említett Pest felé, a dunai révhez, nem is az országúton, amelyen a magyar nemzet bukdácsolt, hanem úttalan utakon. És bár a vár polgárai arra kérték, hogy maradjon ott addig, amíg hajókat készítenek az úrasszonyok, feleségeik átszállítására, mégsem tudták őt visszatartani, sem erre rávenni; azt mondta ugyanis, hogy mindenki önmaga gondoskodjon magáról. Az üldözők megérkezésétől félve ugyanis azonnal átkelt egyedül, és Somogyba futott egy bizonyos helységig, amelynek Segesd a neve. És bár Pest polgárai háznépükkel együtt siettek az átkeléssel, mégis közben meglepték őket a tatárok, és akik nem fulladtak a Dunába, azok kard által pusztultak el.”

IV. Béla magára maradt, ahogy az országa és a népe is, teljes kiszolgáltatottságban a mongol hadaknak.

Nem várt, de annál szerencsésebb fordulat

Batu seregei lerohanták az országot, a muhi csata után közvetlenül eljutottak egészen Pestig, a Duna vonaláig. A mongol hadak északi szárnya elfoglalta a Magyar Királyság északnyugati részét (többek között elesett Óbuda és Esztergom is), a déli szárny mindeközben Erdélyt dúlta. A királyi pecsétet is megszerezve a mongolok rendeletet írattak, hogy az emberek térjenek haza, arassák le a termést, és adózzanak. Ezután tovább folytatták a pusztítást.

A fordulat 1242 tavaszán következett be, amikor a mongol hadak tervszerű és összehangolt kivonulása megkezdődött. Ennek indoklására a ma is leginkább elfogadott érv Ögödej nagykán halála és az új kán választása Karakorumban, a mongolok fővárosában. Egy másik lehetséges magyarázat a mongolok nem várt jelentős veszteségeire mutat rá, valamint arra, hogy a megnyúlt utánpótlási vonalak már nem biztosították a lehetőséget a magyar területek fölötti tartós uralom megőrzésére.

Elképzelhető az is, hogy a hadjáratnak ez csak egy felderítő-előkészítő szakasza volt, aminek némileg ellentmond, hogy sikereik ellenére a Magyar Királyság meghódítását ezt követően csak 1285-ben kísérelték meg. Ekkor IV. László király serege legyőzte, majd egészen a Kárpátokig űzte a mongol hadat, ahol végül székely segítséggel leszámoltak ellenségükkel.

Ugyan újabb mongol hadak nem érkeztek, IV. Béla uralkodásának második, 1242 utáni szakaszát az újabb inváziótól való rettegés nagyban meghatározta. A számos vidéken elnéptelenedett ország hasonló veszteségeket csak a török korban szenvedett el újra, de a pusztítás jóval hosszabb távon – nem egy év alatt – fejtett ki hasonló hatást. Pontos adatok ugyan nem állnak rendelkezésre, de a veszteségek aránya megközelíthette akár a lakosság egynegyedét is, ami példátlan a magyar történelemben.

IV. Béla nem méltatlanul érdemelte ki a második honalapító címet. Politikája új irányt vett, igyekezett kompromisszumot találni a főurakkal és az egyházi vezetéssel is, új – immár nem föld, hanem kő – várakat építtetett, visszahívta a kunokat, és az elnéptelenedett területekre telepeseket hívott be. Mindezt abban a reményben, hogy a Magyar Királyság többé ne legyen védtelen és kiszolgáltatott egy hasonló támadással szemben.