Égi sorakozó

Charles McGee 1919-ben született Ohióban. Nagyapja még emlékezett a rabszolgatartás gyalázatos korára, édesapja már tábori lelkészként szolgált előbb az első, majd a második világháborúban. Charles már a cserkészet kötelékében is szigorú, a katonai szolgálatéhoz hasonló kötelességtudattal végzett el minden rá szabott feladatot. Példás hozzáállását számos elismerés övezte. Huszonhárom évesen, 1942-ben feleségül vette élete első szerelmét, Frances Nelsont, majd esküvőjük harmadnapján újabb esküt tett, ezúttal a hadsereg pilótaképző iskolájának alakulóterén.

Dacára annak, hogy ekkor még javában tombolt a faji megkülönböztetés, a tény, hogy afroamerikai férfiaknak is megadatott a képzésre való jelentkezés, hatalmas lépést jelentett. Már az első világháború idején is voltak, akik szerettek volna az akkor még igen kezdetleges amerikai légierős egységek egyikébe jelentkezni, soha, egyetlen alkalommal sem engedélyezték azt. A Nagy Háborúban egyedül a francia hadsereg fogadta el Eugene Bullard jelentkezését, aki aztán büszkeségre okot adó eredményeket ért el a légiütközetekben. A háború után, a franciák ajánlólevelével a kezében ismételten felkereste az amerikai hadsereg toborzóit, de miután ott újfent visszautasították, visszatért és a francia hadseregben véglegesítette szolgálatát.

A különböző jogkövetelő mozgalmak végül csak a harmincas évek végére értek el mindössze annyi enyhítést a hadsereg részéről, hogy a hadvezetés - komoly pénzeket mozgósítva - meggyőzzön civil pilótaképző iskolákat az afroamerikai jelentkezők fogadására. Végül 1941 márciusában megalakult az első színesbőrűekből álló alakulat, a 99. vadászszázad. A sereg bizalmatlanságát jól jelzi, hogy az alakulat parancsnokának egy fehér tisztet tettek. Ezzel egyetemben a hadvezetés is igyekezett mindent elkövetni annak érdekében, hogy bebizonyítsa: az afroamerikai katonai pilóták képzése értelmetlen próbálkozás. A jelentkezők száma viszont meghaladta azt a lélektani határt, amely alatt még szőnyeg alá söpörhették volna a kezdeményezést. Nem volt hát más hátra, mint a bekerülési küszöböt olyan magasra tenni, hogy valóban csak a makulátlan képességű és képzettségű fiatalok kerülhessenek az oktatók elé. Amint az egykori pilóták visszaemlékezéseiben is olvasható, az alabamai Tuskegee-ben olyan magasak voltak az elvárások, hogy nem várt módon valóban egy elit egységet hoztak létre. Csak a legkiválóbb tanulmányi eredményekkel rendelkező, hibátlan fizikai és pszichikai állapotú fiatalok húzhattak egyenruhát.

A tuskegee-i pilóták társadalmi elfogadottságán nagyot lendített, amikor Eleanor Roosevelt meglátogatta az alakulatot, sőt egy Piper J-3 Cub fedélzetén az egyik afroamerikai kiképzővel a magasba is emelkedett. A félórás repülést követően a first lady úgy fogalmazott: „Repülni tud, az egyszer biztos!” A látogatás annyira meggyőzte az amerikai elnök feleségét, hogy még egy 175 ezer dolláros kölcsönt is biztosított a bázis infrastruktúrájának fejlesztésére.

Noha az első kiképzendő állomány mintegy 270 főt számlált, közülük mindössze öt főt választottak ki tiszti képzésre. Ez az arány a későbbiekben javult, amikor már több, mint négyszáz főre bővült az alakulat létszáma, közel ötven afroamerikai tiszt szolgálhatott. Az első színesbőrű légierős alakulat megszületése egyben számos más beosztásban is úttörő szereppel bírt, hiszen egy egységben nem csak pilótákra van szükség, de földi kiszolgálókra, előkészítőkre, orvosokra, ellátókra is. A 99. század volt az első, ahol szinte valamennyi posztot afroamerikai katona tölthette be.

A tisztek előremenetelét mai szemmel egészen hihetetlen indok hátráltatta. A hadvezetés ugyanis azon a véleményen volt, hogy társadalmilag elfogadhatatlan állapotokat eredményezne, ha magasabb rendfokozatú színesbőrű tisztek utasítást adhatnának az alacsonyabb beosztású fehéreknek. Ilyen és ehhez hasonló megfontolások közepette kapta meg 1943 áprilisában harcra kész minősítését az alakulat. Megnyílt hát az út Észak-Afrikába, ahol a már ott szolgáló vadászegységek tagjai a lehető legkevesebb jó tanáccsal látták el őket első éles bevetésük előtt. A 99-esek a szövetségesek szicíliai támadását előkészítő Dugóhúzó hadműveletben vállaltak szerepet, amelynek célja az útba eső szigetek elfoglalása volt. Az 1943. június másodikai harci érintkezéssel történelmet írtak. Nem csak azért, mert először indultak éles feladatvégrehajtásra, de azért is, mert soha azelőtt nem sikerült ellenséges erőket megadásra kényszeríteni pusztán légierő bevetésével. A vadászgépek feltűnése Pantelleria szigetének teljes helyőrségét, 11 ezer olaszt és 78 németet késztetett kapitulációra.

Szicília felszabadítása egyben a 99-esek költözését is jelentette, megkezdve az előremenetelést, immáron az európai kontinensen. 1944 februárjára már a teljes 332. vadászcsoport, azaz közismertebb nevén a Tuskegee-i Airmen Európában állomásozott. Ettől kezdve tulajdonképpen alapvetően egy feladatkörre összpontosult az afroamerikai pilóták dolga: kísérni és megvédeni a B-17 Flying Fortress és B-24 Liberator bombázórepülőgépeket. E szolgálat közepette a 332-es csoport, köztük Charles McGee is számos alkalommal repült el hazánk felett is.

Az eleinte P-40-esekkel repülő alakulat rövid időre megismerkedhetett a P-39-es Airacobrákkal is, de az első igazán sikeres típus számukra a P-47 Thunderbolt volt, amelyeken 1944 júniusától repülhettek. Ez volt egyébként az első típus, amit már a mára ikonikusnak mondható vörös farokfestéssel láttak el, ezzel egyértelműsítve mindenki előtt, mely alakulat vadászpilótái biztosítják a bombázógépek épségét. Mindössze egy hónappal később megjelentek az első P-51 Mustangok is a csoport kötelékében, a háború végéig ezekkel érdemelték ki ma is tartó hírnevüket.

Faji megkülönböztetésükből fakadó bizonyítási vágyuk, kényszerük nem maradt észrevétlen. A bombázóegységek tagjai egyre-másra követelték, hogy Vörös farkúak oltalma alatt repülhessenek az ellenséges területek fölé. Érdekesség, hogy még a német pilóták is elismeréssel beszéltek, az általuk csak Fekete madárembereknek titulált amerikaiakról.

Bár az európai háborúval a 332-esek története is véget ért, hiszen a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák után már felesleges lett volna áttelepíteni őket a Csendes-óceáni hadszíntérre. A Tuskegee-i repülőalakulatot 1945 októberében feloszlatták. Noha két év erejére 1947-ben újra aktiválták a 332. ezredet, 1949-ben – a faji megkülönböztetés hivatalos megszüntetésével – okafogyottá vált egy kizárólag faji alapon működő egységet fenntartani.

Charles McGee 1943 júniusában nyerte el szárnyait, ’44 februárjában érkezett meg Olaszországba, a 302. vadászszázad tagjaként. Élete első éles repülését épp Valentin napon, február 14-én repülte, amelyet háborús szolgálata alatt további 136 követett. A P-39, P-47 és P-51 típusú vadászgépek fedélzetén végrehajtott feladatai többnyire a bombázók kíséretével teltek, de olykor földi célpontok (konvojok, repterek, vasúti rendezőpályaudvarok) elleni támadások is tarkították a bevetéseket. Legemlékezetesebb légigyőzelmeként egy 1944 nyári esetet emlegetett, amikor is az akkori Csehszlovákia légterében megsemmisített egy Focke-Wulf FW-190-est.

Még a háború befejeződése előtt, 1944. december elsején visszatért az Egyesült Államokba, ahol oktatópilótaként folytatta pályafutását. McGee százados olyan afroamerikai pilótákat képzett, akik aztán B-25 Mitchell bombázórepülőgépeken szolgáltak.

A háború után Ohióban szolgált tovább. Az ekkor már különálló haderőnemként működő légierőben ismét megadatott számára, hogy vadászpilóta legyen, s bár kapott kiképzést F-80 Shooting Star F-89 Scorpion típusokra, a koreai háborúban újfent egy P-51D kabinjában emelkedhetett magasba. Nem kevesebb, mint száz bevetés után őrnagyként hagyta el a harcteret. Vietnamban sem tétlenkedett, 172 éles bevetést hajtott végre, főleg felderítő feladatokat teljesítve.

Egy visszaemlékezésben úgy fogalmazott: bár nem azzal a céllal jelentkeztek katonának, hogy ezzel a faji megkülönböztetés ellen demonstráljanak, a háborús szolgálatukkal azonban nem csak az ellenség, de a rasszizmus felett is hatalmas győzelmet arattak.

Végül 1973 januárjában ezredesként vonult nyugállományba. Karrierje során összesen 409 harci bevetésen vett részt és több, mint 6 300 órát töltött a felhők között. 2020-ban a Fehér Házban léptették elő dandártábornokká. Idén január 16-án, 102 éves korában, az utolsók között csatlakozott az égi sorakozóhoz.

A fotók forrása: nationalww2museum.org, flocabulary.com, flyingmag.com, imdb.com, matthallstudios.com, bbc.com és af.mil