Egy kis munka – évekig

A magyar Országgyűlés 2012-ben - az 1/2012. (V. 25.) számú határozat alapján - a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította november 25-ét. Nem véletlenül: 1953-ban ezen a napon érkezett vissza Magyarországra a Gulag-lágerekből szabadon bocsátott rabok első csoportja. 2012 óta így minden esztendőben, ezen a napon emlékezünk meg arról a több mint 700 ezer magyar polgári személyről és hadifogolyról, akiket a második világháború évei alatt, vagy azt követően deportáltak a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba.

A szovjet Hadifogoly és Internáltügyi Főigazgatóság (GUPVI) alá tartozó táborok Ukrajnától Kelet-Szibériáig húzódtak. A legkegyetlenebb körülmények a politikai fogolyként internáltakra vártak, akik nem csak a szovjet lakosság köréből kerültek ki: őket küldték a GULAG-táborokba. Nagyon sok, a leventemozgalomban szolgálatot teljesített fiatalt, számos államférfit és egyházi személyt, s persze magas rangú katonákat szállítottak ezekre a helyekre. A magyar politikai foglyok száma 30 000 körülire tehető. Közülük hozzávetőleg 3000 érkezett haza, mai ésszel felfoghatatlan viszontagságos körülmények között. A hadifoglyok és más civil internáltak közül - óvatos becslések szerint - 400 000 tért haza, míg legalább 300 000 ember odaveszett.

A hazatért foglyok embertelen körülmények között eltelt évekről számoltak be. Az elhurcolt magyarokra a legkeményebb fizikai munkák: bányamunka, erdőirtás, vasútépítés, erdőirtás várt. Tették mindezt az őrök folyamatos kegyetlenkedései mellett, az életben maradáshoz éppen csak elegendő étkezéssel, rossz minőségű kéziszerszámokkal, a számukra kiutalt ruházatban telente akár mínusz negyven Celsius-fokos szibériai fagyokkal küzdve. Mindezt úgy, hogy családjukról, szeretteikről semmilyen hírt nem kaphattak, és azt sem tudhatták, hogy szenvedéseik meddig tartanak.

Segíti a múlt ezen sötét szakaszának megértését az az interneten, szabadon, magyar nyelven kereshető adatbázis, amely közel 680 ezer személy adatait tartalmazza. Mint a weblapon olvasható: a Magyar Nemzeti Levéltár és az Orosz Állami Hadilevéltár (RGVA) 2019. április 8-ai megállapodása alapján került az Orosz Állami Hadilevéltárban őrzött, a második világháború alatt és után a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg által foglyul ejtett, internált, illetve letartóztatott, és ezt követően a Szovjetunióban hadifogolyként nyilvántartott magyar nemzetiségű személyek (katonák és civilek) úgynevezett nyilvántartó kartonjainak (oroszul: учётная карточка) digitális másolata a Magyar Nemzeti Levéltár őrizetébe. 2019. december végéig közel 682 ezer nyilvántartó karton másolatát adták át, valamint elkészítettek egy orosz nyelvű, cirill betűs adatbázist is, amely a dokumentációkon szereplő, az egyes személyekhez köthető legfontosabb információkat tartalmazza: a hadifogolyként nyilvántartott személy vezeték- és keresztnevét, születési adatait, a fogságba esésének helyét és idejét, nemzetiségét, a tábor elhagyásának okát és idejét, illetve - amennyiben az illető személy elhunyt a hadifogolytáborban - az elhalálozásának időpontját és annak okát is. Ezek a kartonok a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg által fogságba ejtett, illetve elhurcolt magyar személyek adatait tartalmazzák, nemcsak azokét, akik tényleges katonai szolgálatuk idején, a frontharcok során kerültek fogságba, hanem azon személyek adatait is, akiket civilként deportáltak – csoportosan vagy személyenként – a Szovjetunióba a háború alatt és után.

A fogság időtartama néhány hónaptól akár tíz évig is terjedhetett, amely függött a fogvatartott katonai rangjától, a második világháború alatti tevékenységétől, politikai szerepvállalásától, egészségi állapotától, nemzetiségétől, elhurcolásának módjától (hadifogság, internálás vagy letartóztatás), az ellene felhozott vádaktól, a Magyar Kommunista Párt közbenjárásától és a szerencséjétől. A fogvatartás helyszíne általában a Szovjetunió területén működő GUPVI vagy GULAG táborok/altáborok egyike volt, de találkozhatunk a kartonok között több olyan esettel is, hogy valakit pár hetes rabság után már a magyarországi gyűjtőtáborból hazaengedtek.

A szovjet táborokban raboskodók hazatérésük után is gyakran számkivetettek maradtak. Többségük a Rákosi-kor legsötétebb időszakában volt kénytelen új életet kezdeni Magyarországon: ebben csak családjukra, közvetlen rokonaikra számíthattak. Az akkor uralkodó rendszer ellenséges, de mindenképpen gyanús elemként kezelte a volt foglyokat, internáltakat, akikre igazoló procedúrák, és gyakorta hatósági ellenőrzések is vártak. Sokan közülük nem, vagy csak nagyon alacsony szinten tudtak szakmájukban elhelyezkedni, esetenként kizárólag segédmunkát tudtak vállalni. Nem meglepő, hogy a táborokat megjárt foglyok sokáig titkolni igyekeztek előéletüket, hiszen jól tudták: súlyos hátrány érheti őket az élet minden területén. Helyzetük javulása csak a hatvanas évektől következett be, de múltjukat legtöbben bélyegként hordták magukon évtizedekig. Enyhülést csak a rendszerváltás során zajló elemi szintű változások hoztak, amikor a politikai foglyokat, deportáltakat, internáltakat rehabilitálták.

Az egykori foglyok kárpótlásáról több jogszabály is rendelkezik: válaszul a múltbeli sérelmek kiigazítására, illetve a sérelmek következményeinek enyhítésére vonatkozó társadalmi igényre az Országgyűlés 37/1990. számú határozata fogalmazta meg először a kárpótlást, mint aktuális jogi feladatot. Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény az 1939. március 11. napja és 1989. október 23. napja közti időszak legsúlyosabb személyi sérelmeinek – az emberi élet elvesztése és a szabadság elvonása formájában megnyilvánult jogsértések – kárpótlását tűzte célul. Külön jogszabály - a nemzeti gondozásról szóló 1992. évi LII. törvény rendelete szerint - jóvátételben részesíteni a politikai okból elszenvedett szabadságelvonás következtében, illetve a 1944-45-ös nemzeti ellenállás és az 1956-os forradalom során munkaképesség-csökkenést szenvedetteket. Jelentősen bővítette a kárpótlásra jogosultak körét az 1997. évi XXIX. törvény, valamint a 2006. évi XLVII. törvény. Az élet elvesztéséért járó kárpótlást ugyanis kiterjesztette a deportálás vagy kényszermunka ideje alatt elhunytak hozzátartozóira, illetve a magyar hatóság politikai önkénye miatt életüket vesztett személyekre is.

Infografika: Sándor Rebeka