Egy legendás évfolyamról a Ludovika Szabadegyetemen

Rainer M. János előadásában az akadémiai tanulmányaikat 1935-ben kezdő és 1939. január 15-én soron kívül hadnaggyá avatott évfolyam kollektív életrajzát tárta fel, Századosok című könyvében leírt kutatásai nyomán. Mint elmondta: a szóban forgó évfolyam a középosztályhoz tartozott, tehát az elit és a munkások közötti réteghez, amely közepes jövedelemmel rendelkező, jellemzően nem fizikai munkát végző és a társadalom egésze számára döntéseket nem hozó rétege volt a magyar társadalomnak abban az időben is. A velük kapcsolatos kutatómunkát nehezítette, hogy a 20. század az „iratmegsemmisítések évszázada” is volt, a 160 ember közül tucatnyiról semmit sem sikerült kideríteni. Az évfolyam tagjai 1916-17-ben születtek, avatásukat követően 1941-re már főhadnagyok, 1944-re századosok lettek, és ebben a rendfokozatban élték meg a második világháború végét. Erre utal a kutatásokat összefoglaló könyv címe is. Szinte mindegyikük megfordult hadműveleti területen, az intenzív részvételüket jelzik a veszteségek: 160 főből 34 életét vesztette, 95-en hadifogságba kerültek, ahonnan egy részük 1948-49-ben, mások csak 1953-ban tértek haza, néhányuk az újjászerveződő, későbbi Magyar Néphadseregben is szolgált. Ebben az évfolyamban végzett a későbbi hadtörténész Perjés Géza, Gömbös Gyula volt miniszterelnök és honvédelmi miniszter fia, Ernő, de a zeneszerző, zenetudós Dohnányi Ernő fia, Mátyás is, aki 1945-ben szovjet hadifogságban halt meg – világított rá az évfolyam társadalmi összetételére Rainer M. János. A történész hozzátette: nagy részük – fegyveres erőknél szolgáló apjuk révén – a hadsereg közelében szocializálódott, mások a középosztály valamely szintjén elhelyezkedő családokban élt.

Az évfolyam tagjainak, legalábbis döntő részüknek a katonai pályája 1956-ban bezárult, a „tulajdonított osztályhelyzet” megbélyegzett áldozatai lettek. Rainer M. János kifejtette: függetlenül attól, hogy az adott illető mit végzett, a korábbi saját, vagy felmenői osztályhelyzete alapján sorolták be, amelynek komoly politikai, sőt jogi következményei voltak. Ezt jelentette a „tulajdonított osztályhelyzet”, amelyet a megbélyegzett osztályok megjelölésére használ a társadalomtörténet. Egyszerűen csak „volt” jelzővel illették őket: volt horthysták, volt katonatisztek, akiket bűnbakként állítottak be mindazért, amely a második világháborúban Magyarországon történt. Ennek nyomán vesztették el státuszukat a ludovikások is, alászálltak a munkásosztályba, esetleg meg tudtak kapaszkodni az alsó középosztályban és ennek lett a következménye katonai pályájuk bezáródása. Mindössze egy üdítő kivétel akadt, egy Arató Oszkár nevű repülő százados 1971-ig katona maradt, 1939-es gyakorlórepülés közben bekövetkezett balesete végül szerencsét hozott neki, tereptan tanár volt Szolnokon, annak ellenére, hogy B-listázták. Ez a közszolgálat megtisztítását szolgálta, amelynek nyomán az évfolyamból 79 főt távolítottak el a hadseregből. Ebből a helyzetből kiutat egyrészt az emigráció jelentett: 1945-ben tizenegyen, ’56-ban tizennégyen mentek külföldre, új hazájukban a felső – vagy középső középosztályba adaptálódtak. Az itthon maradtak pedig a legváltozatosabb módokon próbáltak beilleszkedni: segédmunkások, betanított munkások, adminisztratív munkakörökben dolgozók lettek – sorolta a professzor, aki beszélt arról is: annyit azért elértek, hogy stabil munkahelyeik és jövedelmeik nyomán vissza tudtak kerülni eredeti szocializációs közegükbe, a budai vagy pesti belvárosi kerületekbe. Leszármazottaik felsőfokú tanulmányokat végezhettek, ők maguk utazhattak, 1989 után pedig rehabilitálták őket. Közülük kiemelkedik Biróczi Gyula, aki a kommunizmus közepette is, igaz egyedüliként, de képes volt elérni vezető beosztást: Bács-Kiskun megyében lett az ottani kommunális szolgáltató vezetője. Az évfolyam tagja volt Rainer M. Vilmos is, az előadó édesapja, aki egy XI. kerületi albertfalvai gyárban dolgozott raktári vezetőként, később rákbetegségben hunyt el, így őt fia saját kutatásaiból ismerhetett meg – árulta el tudományos munkájának személyes motivációját előadása végén Rainer M. János.