Életük a hagyományok és a hősök tisztelete

Egészen pontosan miről is beszélünk, amikor azt mondjuk, hogy hagyományőrző gyalogdandár?

A „gyalogdandár” egy virtuális katonai hagyományőrző szervezet, aminek én vagyok a parancsnoka. Az „alakulatnak” jogi személyiséget a Centenáriumi Hadtörténeti Egyesület ad, a „dandártörzs” tagjai pedig az egyesület tagságának zömét adják. Az egyesület önmagában tulajdonképpen egy ernyőszervezet, amely húsz további egyesületet fog össze, egy „dandárt” képezve. Ez a húsz egyesület tipikusan egy-egy, korabeli ezredet vagy csapatnemet jelenít meg, annak hagyományait – például ezrednapok – is folytatva. A teljes „dandárnak” van egy állománytáblája, tehát működésünkben is törekszünk arra, hogy a bevált katonai szervezési eljárásokat alkalmazzuk. A katonai hagyományőrző csoportok elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchia katonai hagyományainak őrzői, ez a közös pont. Ezen túlmenően a legfontosabb közös nevezőnk, hogy a dandár a minőségi katonai hagyományőrzést kívánja képviselni, ami azt jelenti, hogy számunkra az igényesség és a precizitás, a pontosság, a tárca hagyományőrző stratégiája, a Honvédelmi Minisztérium, valamint a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum szakemberei által meghatározott szabályzók az irányadók.

A korabeli fegyverek, tárgyak, ruházati cikkek százszázalékos megjelenítésére törekszünk a történelmi hűség érdekében. Természetesen mindig van hova fejlődni és ezt igyekszünk is megtenni, folyamatosan felülvizsgálva már meglévő tudásunkat is. Mindezt olyan szinten, hogy ha egy adott alakulat katonái az adott időszakban nem bakancsot, hanem csizmát hordtak, vagy éppen fordítva, akkor mi is ennek megfelelően tárjuk az érdeklődők elé a szóban forgó egység katonáit. Ha a megjelenített időszakban volt puskával tisztelgés, akkor azt végrehajtjuk, de ha nem, akkor senki kérésére sem tesszük azt meg. Szerencsére többen is vannak közöttünk olyanok, akik kifejezetten a különböző ruházati szabályzatokban merültek el, de vannak olyanok is, akik az akkori alaki, gyakorlati vagy harcászati szabályzatot tanulmányozták, és megtanulták az akkori alaki fogásokat, amelyek nyilván eltérnek a maitól. Ezeket mind-mind meg kell tanulni, még azoknak is, akik korábban voltak katonák vagy éppen napjainkban teljesítenek aktív szolgálatot. Hiszen másképpen szólnak a vezényszavak, másképpen kell végrehajtani a mozdulatokat. Mi arra vállalkoztunk, hogy a Monarchia katonai hagyományait kikutassuk, megtanuljuk és elsajátítsuk.

A katonai hagyományőrzést jobb híján szabadidős tevékenységnek lehet nevezni, illetve hobbinak. Nyilván mindez, amit felsorolt, sokkal többet jelent. Hitvallás? Küldetés?

Nevezhetjük küldetésnek. Még inkább sportnak. A pontosságra és a korhűségre való törekvés, ami egy olyan belső késztetésből fakad, hogy fel tudjunk nőni a katonaelődökhöz, az ősökhöz és egy ilyenfajta pontossággal tisztelegni tudjunk előttük. Ha úgy tetszik; igyekszünk élsportot űzni.

A katonai hagyományőrzés – itthon is – évtizedekre nyúlik vissza. A kezdetek kezdetén megjelent a honfoglalás, a középkor és persze a legnépszerűbbnek tekinthető, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc korszakának bemutatása. A dandár értékítélete szerint a napjainkban leginkább használható katonai hagyományok, amiket kiemelten érdemes őrizni és bemutatni, a dualizmus modern haderejétől számíthatóak.

Bár mi is szívesen fordulunk a fiatalok felé és mutatjuk be rendhagyó történelemórákon a korszak érdekességeit, számunkra a fő profil ténylegesen a történelmi hűség látványos megjelenítése, a honvédelmi és állami protokoll rendezvényein. Azaz, hogy hogy nézett ki egy első világháborús magyar honvéd, egy altiszt, főtiszt, netán törzstiszt. Hogy miként viselkedett, milyen fegyverei voltak, milyen öltözetet viselt, tehát a derékszíjtól a géppuskáig vagy a lövegig mindent. Mi ezt akarjuk megmutatni.

A szervezet nevében is szereplő „centenáriumi” kifejezésből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy az első világháború kitörésének 100. évfordulójára hozták létre. Mi volt akkor az alapító elképzelés?

Kézenfekvő volt, hogy 2014-ben a 100 éves évforduló alkalmával bemutassuk a korszakot. A felkészülés viszont, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum inspirációjára, már 2013-ban megkezdődött, abban az évben volt az alakuló állománygyűlésünk. Már akkor is volt itthon több egyesület, ami ezzel foglalkozott. Voltak heten-nyolcan itt-ott, egy kevés gyalogság, egy kevés lovasság, így a 2014-es múzeumok éjszakáján mutatkoztunk be először hivatalosan. Majd jelentkezett az igény 2014-15-ben, hogy nagyobb léptékű rendezvényeket is csináljunk, ahol ezek az egyesületek együtt jelennek meg – ezek mindig az adott év 100 éves évfordulóihoz kapcsolódtak.

Egy közösen kialakított egységes elv alapján szerveztünk különféle rendezvényeket, mindez végül megmutatta, hogy szükség van egy közös, összefogó szervezetre, ami, ha kell, szervez, biztosítja a szellemi és anyagi támogatást, egyezteti a programot, a szállást, a szállítóeszközt - magyarán ami leveszi a szervezés terheit a többi egyesület válláról. Így jött létre ez a Centenáriumi Hadtörténeti Egyesület. A közös munka sikerét jól jelzi, hogy 2015-ben már önálló dandárszemlét tudtunk tartani Komáromban, ahol megjelent a monarchiás gyalogság, lovasság, tüzérség, trén, haditengerészet és nem utolsó sorban az egészségügyi osztag. Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag szinte mindegyik fegyvernem hagyományőrzői az ország különböző pontjairól jöttek össze. És ez azóta is így van: ha van egy rendezvény, akkor Magyarország szinte minden szegletéből odasereglenek a dandár katonai hagyományőrzői.

A szorosan vett centenáriumi időszak 2021 decemberében ért véget, de folyamatában is láttuk és ma is tudjuk, hogy továbbra is vannak 100 éves évfordulóink, amikről meg kell emlékezni. Itt van például a legutóbbi rendezvényünk: Szarvas város fennállásának 300. évfordulóját ünnepelték nem régen és a szombathelyi haditengerész hagyományőrzőink hónapokkal előtte kikutatták, hogy a településen nyugszik egy Petendi Gyula nevű tengerész is. Érdekesség, hogy Petendi neve először egy olyan naplóból került elő, amit még a háború előtti békeidőkben, a világot bejáró monarchiás tengerészek írtak. Akkoriban három-négy évet is szolgáltak és az élményeiket, a velük történő eseményeket papírra vetették. A naplóban szereplő nevek után keresve derült ki, hogy a haditengerész éppen ötven évvel ezelőtt hunyt el. Megkerestük hát a családot és felvetettük, hogy újítsuk fel a sírját, illetve egy, a tiszteletére szervezett rendezvényen koszorúzzuk meg. Ekkor jött a következő évforduló, hiszen közelgett június negyedike, a trianoni békediktátum napja. Ennek fényében eldöntöttük, hogy akkor a rendezvényen ne csak a haditengerészet, hanem minden általunk képviselt fegyvernem mutatkozzon meg. Végül egy nagyon szép megemlékezést tartottunk.

De Pécs felszabadulásának 100 éves évfordulója is tavaly augusztusban volt, vagy a soproni népszavazás decemberi dátuma, amiről tavaly mi is megemlékeztünk. Még egy példával élve, 2014 óta minden évben megemlékezünk Muhr Ottmár huszárezredesről is, aki katonái élén vesztette életét a limanovai csatában. Jól látható tehát, hogy a centenáriumi évfordulók korántsem értek véget 2018-ban, a háború befejezésének századik évében.

És akkor még nem beszéltünk a külföldi részvételekről, szereplésekről…

Így van. A külföldi jelenléteink általában meghívásos alapon történnek, legnagyobb invitálónk Lengyelország. Számukra a világháború befejezése csoda volt, hiszen újra lett országuk. Érdekesség, hogy ők nem mindig közönség számára szerveznek rendezvényt, illetve nem csak megemlékezésekre hívnak meg bennünket, hanem azért is, hogy mi, katonai hagyományőrzők együtt legyünk, barátkozzunk, beszélgessünk. Az idei évre is van egy élő meghívásunk, de még nem látni, hogy tudjuk-e vállalni, hiszen a nyár folyamán rengeteg rendezvényünk lesz, József főherceg születésének 150. és halálának 60. évfordulója is idén augusztusban lesz.

A környező országokon túl azonban egészen távoli vidékeken is tiszteleghettek a katonaelődök emléke előtt, jól mondom?

Jól. Éppen azon gondolkodom, hogy hány ezer kilométert is járhattunk már be. Az évek során bejártuk a déli, a nyugati és az északi hadszíntereket, az egykori olasz fronton is, Galíciában is többször megfordultunk, de 2016-ban Verdunbe is kijutottunk. Ahol magyar katona harcolt, szinte mindenhol jártunk, de csak nemrégiben jutottunk el egy nagyon különleges csatatérre, amiről a magyar társadalom egy jelentős része talán nem is tud. Ugyanis a Földközi-tenger keleti oldalán is harcoltak magyar katonák. Konkrétan tüzérek, az angolszász erők ellen, a törökök oldalán. Régóta vágytunk oda és a Magyar Iszlám Közösség segítségével kapcsolatba kerültünk kinti, török szervezőkkel, akik örömmel hívtak meg bennünket egy nagyszabású első világháborús rendezvényre, aminek részeként avatták fel idén márciusban az 1915 Canakkale nevű óriási hidat. (Az Európát és Ázsiát összekötő híd világrekordnak számít, hiszen az átkelő két hídfő közti távolsága meghaladja a két kilométert. Jelenleg ez a világ leghosszabb hídja, amely körülbelül 940 milliárd forint költségvetésből épült. A neve egyúttal mementója az 1915-ben kivívott török győzelemnek. A szerk.)

Bár nagyon készültünk az ünnepségre, technikai okok miatt végül nem tudtunk megjelenni akkor. A török meghívás azonban továbbra is állt, amelyet két hónappal később, májusban be is válthattunk. Az egyhetes utunk legfontosabb célja a törökországi magyar vonatkozású emlékhelyek felkeresése lett, aminek szerves része volt az a helyszín is, ahol az Osztrák-Magyar Monarchia tüzérsége harcolt. Azelőtt nem értettem, hogy az angolok mit is akartak elérni a támadással. Ott, a helyszínen láttam meg, hogy tulajdonképpen, ha a Dardanellákon be tud törni az Antant haditengerészete, egészen Isztambulig felhajózhattak volna, megtámadva a fővárost.

A partvédő tüzérség, az aknazárat támogatva, azonban folyamatosan tűz alatt tartotta az ellenséges hadihajókat, ezzel meghiúsítva az angol terveket. Emiatt a tüzérség miatt indítottak partraszállást és gyalogos támadást a félsziget túloldalán, hogy felszámolhassák a tüzérségi állásokat. A gyengén felszerelt törökök ekkor segítséget kértek a magyaroktól, előbb képzést, majd konkrétan tüzérségi anyagot is. A támadás visszaverésére több 24 centiméteres üteget is biztosított a Monarchia, részben magyar legénységgel, amikkel már kellő tűzcsapást tudtak mérni a támadókra, mígnem végül a brit, ausztrál és új-zélandi katonák felhagytak a hadművelettel.

A török történetírásban ez hatalmas győzelemként van elkönyvelve és ennek rendje-módja szerint több – hihetetlenül monumentális – emlékművet is felállítottak a térségben. Ezek többségét mi is fel tudtuk keresni. És persze számtalan temetőt találni török, francia, angol katonák neveivel. Magyar nincs köztük, mert a Monarchia ebben a csatában nem vesztett el egy katonát sem.

Én úgy érzem, hogy elértük azt a célkitűzésünket, hogy láthassuk a tüzér elődeink szolgálati helyét. Szerencsére a kint töltött idő során alkalmunk adódott felkeresni II. Rákóczi Ferenc és Thököly Imre emlékhelyeit is. Arra is volt módunk, hogy elmenjünk Széchenyi Ödön sírjához. Oszmán pasaként ő alakította meg a török állami tűzoltóságot. Sírját hatalmas becsben tartják a mai napig. Nemzetiszínű szalagot kötöttünk a sírjára, ami azért is fontos volt, mert 1922. március 22-én, tehát pont száz éve hunyt el.

Az említett helyek többségét korabeli egyenruhákban keresték fel. Milyen volt a törökök, akár csak az utca emberének hozzáállása?

A törökországi fogadtatásunk egyszerűen frenetikus volt. Nem csak azok által, akik meghívtak minket, de az utcán, az emlékhelyeken, bárhol mentünk, a helyiek szinte azonnal megleptek minket egy-egy közös fotóért. Még egy egyenöltözetet viselő marcona motorosbanda is félreállt és rohantak oda hozzánk fotózkodni. Ehhez persze hozzátartozik, hogy első ránézésre nem tudták, nem is tudhatták, hogy amit látnak, az magyar egyenruha. De azt látták, hogy ezek nem mai egyenruhák, ami nagy különlegesség volt számukra. Kiderült ugyanis, hogy Törökországban nincsen a hazaihoz hasonló katonai hagyományőrzés.

Érdeklődés sincs a téma iránt?

Az utunk során több önkormányzati vezetővel, polgármesterekkel és még egy kormányzóval is találkoztunk. Többször felvetettük, hogy miért nincs, amire rendszerint azt válaszolták, hogy ők maguk sem tudják, de nincs. Ekkor kezdtük el firtatni a dolgot, hogy akkor mi felajánlanánk a segítségünket, szívesen átadjuk a tapasztalatainkat. Látszólag nagyon érdeklődők voltak, azóta meg is indult köztünk egy párbeszéd, több szakmai anyagot is küldtünk már ki.

Milyen volt önök számára kint, az egykori harctéren járni?

A szoros menetterv miatt kevés időnk jutott átélni, ott a helyszínen felfogni, hogy ahol járunk, ott az Osztrák-Magyar Monarchia katonái harcoltak valaha. De, amikor a katonatemetőkben jártunk, ott megéreztük mindannyian, hogy igen, ezen a csatatéren is rengetegen vesztek oda. Ez a gondolat lelkileg megérintett bennünket. Tudtuk, hogy van valahol egy magyar emlékmű is, aminek a hivatalos felavatását keresztülhúzta a koronavírus-járvány. Emiatt elég nehezen, de végül csak megtaláltuk. Egy ízléses, szép emlékmű, ahol azt éreztük, hogy az ott egy kicsit magyar föld.

A katonai hagyományőrzés és az egyesület életét bemutató beszélgetés során nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy Magyarország honvédelmi minisztere, Szalay-Bobrovniczky Kristóf is aktív szereplője e világnak.

Igen, miniszter úr nem csak a honvédséghez, de a katonai hagyományőrzéshez is kötődik, hiszen huszárkapitányi rendfokozatban egyik tagegyesületünk katonai lovas szakosztályában első világháborús hagyományőrzést is végzett. És e kötődése akkor sem hagyott alább, amikor feladatai nem tették lehetővé az aktív részvételt. Neki köszönhető például, hogy londoni nagykövetként hatalmas segítséget nyújtva, lehetőséget teremtett hagyományőrzőinknek is arra, hogy találkozhassanak a brit királyi testőrséggel.

Mit hoz a jövő az egyesület, a dandár számára?

Érdekes, hogy a jövő tekintetében kicsit megoszlik a tagok és az én ideám. Jól érezhetően van egy olyan törekvés, hogy ne álljunk meg az első világháború korszakánál, a közelgő kerek évfordulókra különös tekintettel forduljunk rá a „Horthy-hadseregre” és a második világháború időszakára is. Félreértés ne essék, ezt egyáltalán nem ellenzem, mindössze az én szívemhez továbbra is közelebb áll a Nagy Háború és a monarchia hadseregének története.

Az való igaz, hogy a második világégésnek is számos kerek évfordulója közeleg, idén lesz 80 éve például, hogy megkezdődtek a nyári hídfőcsaták a Don térségében. Januárban lesz szintén 80 éves a doni áttörés dátuma. Mindössze azt nem látom biztosítottnak, hogy a tőlünk megszokott és magunkkal szemben elvárt minőség fenntartása mellett – a komoly anyagi ráfordítást már meg sem említve – át tudunk-e fegyverkezni úgy, hogy a színvonalból semmit se veszítsünk? Úgyhogy e téren még vannak nyitott kérdések a jövőt illetően. Mindemellett azt is meg kell említeni, hogy a tagegyesületeink között és a dandárral együttműködésben vannak olyan szervezetek, akik önállóan rendkívül magas színvonalon képviselik a második világháború korszakát is.

Egy biztos: mindig fogunk találni olyan kerek vagy épp nem kerek évfordulót, ami kapcsán megemlékezhetünk, tiszteleghetünk. A küldetésünk pedig egyre inkább felértékelődik, hiszen azt tapasztaljuk, hogy az átlagos fiatalokat egyre kevésbé foglalkoztatja a saját történelmük. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy ha elvisszük nekik e mára már letűnt kor relikviáit, az mélyen megérinti őket. Vagy ha velük együtt felkeressük azokat a katonai temetőket, ahova 70 ezer magyar katona csontját helyezték örök nyugalomra, megmozdul bennük valami.

Az egyesületekhez csatlakozó fiatal hagyományőrzők jelentős hányada a Magyar Honvédségben képzeli el a jövőjét, ami megint csak bíztató, egyben megnyugtató, hogy van utánpótlás, és a múlttal nem szakad meg a kapcsolat.

Ha már az elért eredményeket említjük. Az egyesület nyolc éve működik. Ez a távlat talán már megengedi, hogy visszatekintve értékelhessük a dandár eddigi tevékenységét. Ön hogy látja? Sikerült társadalmi hozzáállásban változást elérni, szélesebb körben informálni?

Nem tudnám megmondani, hogy társadalmi szinten milyen konkrét változások mentek végbe. Nagyon sok emberhez eljutottunk, ennek nyilván van hatása a honvédelemmel kapcsolatos pozitív attitűdök erősödésében. Az látható, hogy a katonai hagyományőrzés szűkebb társadalmán belül sikerült katalizátor-szerepet játszani, a minőségi szemlélet egyre szélesebb réteget ér el, és aki nem követi, az is hozzánk képest definiálja önmagát. Egy biztos, hogy amit 2014-ben célul tűztünk ki, azt mára nem csak elértük, de többszörösen túl is szárnyaltuk. Nem akarunk előtérben lenni, számunkra nem saját magunk vagyunk a fontosak, hanem az ügy, amit képviselünk, a régmúlt idők katonahősei, akiknek az egyenruháját hordjuk. Ezt csak kellő alázattal lehet csinálni, soha nem megelégedve. Sosem gondoltuk volna, hogy a mai szintre eljutunk. Gondolok itt akár az úti céljainkra, a megtett távolságokra, a megjelenést illetően az egyenruhákra, felszerelési tárgyakra és persze arra a munkára, amit az évek során fel tudtunk mutatni.