„Élni és nem visszaélni kell az általunk birtokolt tudással”

A dojo-nak helyet adó épület falán azt láttam kiírva, hogy „Banzai Kyokushin Karate Kai 1977-2007". Ezek szerint a városban harminc éve van jelen az önvédelmi harcművészet ezen ága?

Igen, egészen pontosan 1977. október 24-én tartottam meg az első edzésemet a városban. A kyokushin népszerűsége azóta is töretlen Szolnokon. Tavaly, a három évtizedes jubileum alkalmából találkozót szerveztünk azoknak, akik valaha megfordultak az edzőteremben. Szerencsére rengetegen eljöttek. Sőt, a serdülő, az ifi és a junior korú versenyzők számára egy versenyt is rendeztük.

Harmincöt évvel ezelőtt, 1973. novemberében. Hivatásos katonatisztként érkeztem a Tisza-partjára, hiszen 1970. augusztus 20-án avattak alhadnaggyá. Első beosztásomat Vácon kaptam, az ottani híradó ezrednél, mint testnevelő tiszt. Ám két évvel később itt, Szolnokon megalakult egy önálló felderítő század, amelynek állománytáblájában ugyancsak volt testnevelő tiszti hely. Így hát átkérettem magam. Szerencsére szinte azonnal áthelyeztek.

Nem túl gyakori, hogy valaki testnevelő tisztként végezzen a katonai főiskolán.

Valójában nem is a katonai, hanem a Testnevelési Főiskolán végeztem, ám honvédségi ösztöndíjasként. Így fordulhatott elő, hogy már a harmadik évfolyam után alhadnagy lettem, ugyanakkor a főiskolai tanulmányaimat csak egy évvel később fejeztem be. Az ösztöndíjat pedig annak köszönhetem, hogy 1966-67 között Egerben voltam előfelvételis, s e szolgálat alatt találkoztam először a dzsúdóval, valamint a katonai közelharc alapjaival. Vagyis itt fertőzött meg a küzdősportok szelleme. Megtetszett a sport mozgásanyaga, s a talán éppen e szépsége miatt leszerelésem után megpályáztam a számomra felkínált katonai ösztöndíjat.

Vagyis az önvédelmi sportok közül először a dzsúdóval találkozott. Miért váltott át mégis a kyokushinra?

Ez is az Egerben eltöltött egy évnek köszönhető. Itt került a kezembe ugyanis egy újság, amely egy japán férfiról közölt cikket. Ez az úriember puszta kézzel tört össze egyszerre harminc tetőcserepet, s emellett még számos más, rendkívüli képességgel is bírt. Nos, ő volt Oyama Masutatsu, a kyokushin stílus megteremtője. Mondhatni: első látásra beleszerettem ebbe a harcművészeti ágba.

Ekkor történt meg a váltás?

Nem, az még egy kicsit később volt, egészen pontosan 1972-ben. Addig Magyarországon még nem hallottunk a karatéról, mindössze egy-két újságban lehetett olvasni a harcművészetekről. Ugyanakkor néhány szerencsés magyar külföldön már tanulta a különböző stílusokat. Közülük rám a legnagyobb hatással Mészáros Attila volt, aki Göteborgból hazajőve, a Testnevelési Főiskolán mutatta be karatéját, a kyokushin stílust. Nos, ez után a bemutató után kezdtem el rendszeresen foglalkozni a kyokushinnal. Egy ideig párhuzamosan a dzsúdóval, ám azt később befejeztem.

Ezek szerint a kyokushin karate volt az első, amelyik elterjedt Magyarországon.

Igen, a többi stílus, például a taek-won-do vagy éppen a shotokan csak ezt követően érkezett meg hozzánk.

Mi a különbség a karate különböző stílusai között?

Egy laikus számára ezt nagyon nehéz elmagyarázni, hiszen a hozzá nem értő csak azt látja, hogy a küzdőtéren, a két egymással szemben álló fél kézzel-lábbal vívja a küzdelmet. Valójában a stílusok között csak a filozófiákban vannak lényeges különbségek, a mozgásmód szinte azonos. Valamennyi karate ágat azért találták ki, hogy az ember szükség esetén megvédhesse önmagát, legyőzhesse az ellenfelét.

Ön ma már nemzetközileg is elismert hat danos mester, a kyokushin karate hierarchiájában a shihan nevet viseli. Sokan szeretnék átvenni-megtanulni ezt a tudást?

A mai napig heti három alkalommal tartok edzéseket a felnőtteknek. A hét többi napján pedig – az úgynevezett szabadedzések ideje alatt – a különböző versenyekre készülünk. Természetesen én magam is minden nap edzek, hiszen saját magam fizikai karbantartása és a technikák jobb megismerése, elsajátítása soha véget nem érő folyamat. Ebből is látszik, hogy napjaim jelentős részét a dojo-ban töltöm.

Amennyire én tudom, valamennyi önvédelmi sport filozófiája az, hogy a tudást csak legvégső esetben szabad az „utcán" alkalmazni. Ön került valaha ilyen helyzetbe?

Szerencsére soha nem voltam még ilyen szituációban, de nem is szeretném, ha mindez megtörténne velem. A tanítványoknak ezzel kapcsolatban mindig azt mondom, hogy tudni kell az általunk birtokolt tudással élni és nem visszaélni. Vagyis nem szabad keresni a bajt, de ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy nem lehet kikerülni a harcot, akkor ismereteinket a legjobb tudásuk szerint használjuk.

Manapság egyre nagyobb divat a szülők körében, hogy gyermekeiket önvédelmi sportágak edzéseire járatják. Mit tud tanácsolni azoknak, akik a kyokushin karatét szeretnék megtaníttatni utódjaikkal?

Az a legjobb, ha gyermekeiket 5-6 éves korukban hozzák le a dojo-ba. Szerencsére minden, Magyarországon meghonosodott karate stílus művelői nagy gondot fordítanak a fiatalok nevelésére, az edzéseket mindenhol szakképzett oktatók tartják. Természetesen így van ez nálunk Szolnokon is. Mi mindig is kiemelt figyelmet fordítottunk az edzőképzésre. Nálunk minden edző elvégzett egy szaktanfolyamot, s rendszeresek a továbbképzések is.

Szívesen emlékszem vissza Bódi Istvánra, aki az egyik első katona tanítványom volt. 1977 novemberében, pár nappal a szolnoki edzőterem megnyitása után találkoztam vele először. Ma már három danos mester, s ő volt a magyar kyokushin első Európa-bajnoki helyezettje 1982-ben, Londonban. Besenyei Pétert pedig ma már mindenki „csak" mint műrepülő világbajnokot ismeri. Kevesen tudják róla, hogy egykoron az önvédelmi sportokhoz is köze volt, éveken keresztül a shotokan-t űzte. Aztán amikor bevonult Szolnokra sorkatonának ¬– felderítő-távírász volt a zászlóaljnál– lejött a karate klubba edzeni. A leszerelés után azonban inkább a repülésre koncentrált, s abban a sportban lett világbajnok. Szerencsére a mai napig tartjuk a kapcsolatot, hiszen mind a ketten tagjai vagyunk a Megszállottak Klubjának.

A Megszállottak Klubjának?

Ezt a szervezetet még a kilencvenes években hozta létre Fa Nándor és néhány barátja. A klubnak olyan emberek a tagjai, akik sokat tettek azért, hogy megpróbálják legyőzni a természetet. A klubtagok között található ultramaratonista futó, hegymászó, és több más extrém sportot űző ember is. Megtiszteltetésnek vettem, amikor néhány évvel ezelőtt engem is meghívtak, hogy legyek a klub tagja.

Hét évvel ezelőtt, harmincegy év szolgálat után, mint az akkori szolnoki felderítő zászlóalj parancsnokhelyettese vonult nyugállományba. Nem hiányzik az egyenruha, a laktanyai „pörgés", az ejtőernyős ugrások?

Amikor meghoztam a döntést, hogy nyugállományba vonulok, számoltam azzal, hogy az életem ezt követően jelentősen megváltozik, bár a „pörgés" megmaradt, hiszen a karate és a sportszervezettel kapcsolatos teendők lekötik napjaim nagy részét. Ugyanakkor a honvédségtől sem szakadtam el teljesen, hiszen a mai napig gyakran bejárok a szolnoki laktanyába, tartom a kapcsolatot a régi kollégákkal. Az ejtőernyős ugrás viszont hiányzik, köszönhetően talán annak, hogy aktív katonai pályafutásom utolsó éveiben sem tudtam már ugrani, mivel a lábamat többször is operálták. Az elmúlt évtizedek során egyénként egészen pontosan 1441 ugrást teljesítettem.

Fotó: Galovtsik Gábor