Eszüket vesztett bakák és vér áztatta padló – a magyar grófnő, aki a galíciai frontra szökött

Egy fiatal lány, aki a biztonságos arisztokrata létből szabad akaratából csöppent a világégés veszélyes forgatagába. Katona férje után szökött Galíciába, kezdetben illegálisan ápolta a front mellett a betegeket, később sokkot kapott bakákkal birkózott, szemrebbenés nélkül nyújtotta ki nyelvét egy Habsburg-főhercegre, Duci bácsinak hívta a parlamenti ellenzék vezérét, és ha kellett, vezérkari főnököket torkollt le. Egy élettel teli nő, akitől a háború a legnagyobb kincsét vette el.


Rozsdás kard

A kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök, Andrássy Gyula unokája, Andrássy Ilona (a „vörös grófnő”, Katinka, vagyis Károlyi Mihályné nővére) egy igazán szeretetteljes légkörű családi fészekben nőtt fel. 1909-ben vezette oltár elé Esterházy Pál, a korabeli arisztokrácia egyik legjobb partijának számító gróf. A szerelmi házasság ötévnyi gondtalan boldogságot hozott az ifjú párnak.

Idilljüket a kontinenst lángba borító világháború szakította félbe. A szókimondó „Iloncsi” a vele és a világban történtekről részletes feljegyzéseket készített. Az 1971-ben a dénesfai Cziráky-kastély egyik befalazott rekeszéből előkerült naplójából és leveleiből – amelyeket hat éve szerkesztett kötetté Kovács Lajos – pontosan nyomon lehet követni, mit élt át a lány, aki főnővéri szolgálatai során testközelbe került a háború poklával.

„Megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tied soha Bosznia, mert a magyar nem enged, míg csak vérben nem hever egész Szerbia!” – harsogott az ének 1914 júliusának utolsó napjaiban Budapest utcáin, ahol már a hadüzenet előtt is mindenki mámoros jókedvvel várta a déli szomszéd (és a „muszka”, vagyis az orosz) elleni háborút. A vonatok tömve voltak éneklő katonákkal, akik gondolatban már az ellenséget püfölték.

Nem volt azonban mindenki ilyen optimista. „Sötét felhők jöttek délről, Szerbia felől. Véres volt az ég alja. Úgy éreztem, hogy veszett gyorsasággal rohanunk a végzet felé” – jegyezte fel Andrássy Ilona naplójában. Az intelligens nőnek olykor meglepően pontos megérzései voltak a jövőről, egyik levelében egyenesen leszamarazta azt az embert, aki szerint két hétnél nem tart majd tovább a háború.

Férje, Esterházy Pál gróf tartalékos huszár főhadnagyként vonult be a Császári és Királyi 7. számú, II. Vilmos német császárról elnevezett huszárezredbe. Társaihoz hasonlóan ő is egy könnyed nyári vadászkirándulásként gondolt a „kalandos játékra”, noha, mint később bevallotta, bevonulása perceiben három zsebkendőt fújt tele. A férje rozsdás kardján vérfoltokat vizionáló Iloncsit sem csupán a bánat emésztette, amikor a férfi elköszönt tőle: „Még sohasem dobogott úgy a szívem a büszkeségtől, mint amikor Pál virágos csákójához emelve kezét, felszalutált nekem, és ment megvédeni ősi földünket” – vallotta meg naplójának.

A pápai kastélyuk egyik szárnyát egy hadiárvaotthon céljára felajánló grófnő már július 31-én beiratkozott egy ápolónői kurzusra, amely kezdetben nem tűnt túl izgalmasnak: „egypár öregasszonyt fürösztöttem, felsúroltam a budit és ágytálakat mostam ki”. Naplójában gyönyörűen festi le a kezdeti hetek lelkesedését, amely végül még őt is magával ragadta.

Ez a mámor érdekes elegyet képezett a harcoló férfi rokonok iránt érzett állandó aggodalommal és a harctéri pletykák okozta ijedtséggel. „Istenem, mennyivel könnyebb nekik és milyen borzasztó nehéz itthon lenni és várni, lesni, félni” – írta augusztus 17-én, miközben a harctérről vagonszámra érkeztek a sérültek, és kiderült, a „kutya Szerbia” jóval szívósabb ellenségnek bizonyult, mint gondolták.

A pesti Dollinger klinikáról időközben a Vöröskereszthez átkerülő asszony szívmelengető történeteket is megörökített: „Egy orosz tiszt egészen elválaszthatatlan barátságot kötött egy huszárral. Kézitusában leszúrták egymást és egymásra estek. Akkor már csak a szenvedő embert látták a másikban, és megfogták egymás kezét. Két-három napig feküdtek egymás mellett sebesülten, most együtt érkeztek, egy kórházba viszik őket, mert nem akarnak elválni egymástól.”

A nyughatatlan asszony 1915. február elején megpróbált engedélyt szerezni Bécsből ahhoz, hogy a Galíciában harcoló férje mellett szolgálhasson, ám akkor még tiltották a női szanitécek jelenlétét a fronton. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy vonattal kiszökjön a keleti frontra. „A sok praktikus és minden kokettériától mentes katonaholmi közt egy csinos rózsaszínű pongyolát és pár darab jó fehérneműt, szappant és toalettvizet is viszek, mert nem akarok Pálhoz egészen elvadultan beállítani. Óh, női hiúság!” – jegyezte le február 8-án. Mivel Esterházy gróf ezredében sokan ismerték a tűzrőlpattant asszonyt, hiába érkezett illegálisan, mégis adtak neki munkát a helyi (stropkói) szanitécintézetben.

Vér áztatta padló

A helyszínen valódi hadi állapotokat talált. Minden hajnalban fegyverropogásra ébredt, látta, hogy a sebesülteket gyertyafénynél műtötték. Ő maga egy kiégett iskolai szobában talált fekvőhelyet, ahová pongyolájából készített függönyt, egy alkalommal pedig őt küldték fel a helyi templomtoronyba őrködni, miközben folyamatosan bujkált a hírlapírók és Duci bácsinak nevezett nevelőapja, ifj. Andrássy Gyula elől.

A helyi kórházban sem voltak szívderítő állapotok: „Rettenetesen büdös munka, egy bakának lehúztam a bakancsát és két lábujja bent maradt a cipőben, helyettük két fehér csont meredt ki” – jegyezte le egyik éjjel az egyébként igen lelkiismeretesen dolgozó grófnő, aki pillanatok alatt szerzett alkoholt a betegeknek, és ha kellett, hajnalig virrasztott mellettük.

„Érzem, hogy igenis a helyemen vagyok, nincs más hely számomra most kerek e világon, mint itt, ahol oly nagy az emberi szenvedés” – írta 1915. február 16-án, miután átélte az első drasztikusabb élményét, amikor a cipője szó szerint átázott a kifolyó vértől, és akármerre nézett, kilógó beleket, ellőtt karokat és arcukat vesztett bakákat látott. Aznap este a vacsorára felszolgált véres hústól is rosszul lett.

Nem mindenkinek tetszett az asszonyi jelenlét a fronton, így hamarosan Kassára rendelték át. Útközben találkozott a távozását elintéző József főherceggel, akire nemes egyszerűséggel nyújtotta ki a nyelvét, amit később azzal próbált kimagyarázni, hogy csupán egy könnycseppet nyalt le az orráról.

„Ezek az Armee kommandónál ülő hősök nem szeretik, ha asszonyok kint vannak a fronton, mert attól félnek, hogy azok otthon majd elmesélik, hogy ők, akikről Pesten azt hiszik, hogy a harctéren vannak, milyen messze vannak minden veszélytől” – pufogott később naplójában. Az arisztokratákat nem kötelezték arra, hogy az első vonalban szolgáljanak, ám Esterházy Pál, amikor csak tehette, kihelyeztette magát a lövészárkokba. „Ő nem akarja, hogy jobb sorsa legyen annál a szegény paraszt családapánál, aki százezrével az első sorokban védi a hazájukat” – írta róla.

Amikor visszahelyezték a vonalak mögé, Ilona kérlelte férjét, hogy maradjon is ott. Erre ő így válaszolt: „Csak a sz.r marad ott, ahová rakják. Nekem soha többé nem volna jó lelkiismeretem, ha nem venném ki a szenvedésekből is az oroszlánrészt, mint ahogy kijutott nekem az oroszlánrész az élet örömeiből.” A gróf továbbra is együtt masírozott katonáival, azt ette, amit ők, hiába kapott minőségi cigarettákat, elajándékozta, és azt szívta, amit társai.

1915. július 26-án – azon a napon, amikor Ilonának megérkezett a levél, hogy engedélyezték a frontszolgálatát az olasz vonalon – Esterházy a 7. huszárezred gyalogságát vezette Dziewietniki község templománál lévő sáncok ellen, amikor délután egy orosz golyó kioltotta életét. „Nincs tovább!!” – jegyezte fel naplójába a 28-i sürgöny érkezését követően az özvegy.

„Lesz most néha egy kis veszély is”

Vesztesége ellenére teljesítette kötelességét, elutazott a magyar Vöröskereszt oberdraubergi táborába. Ritkán írt haza, leveleiből sütött a bánat, amelyet igyekezett munkába temetni. Volt, hogy 46 órán át nem aludt. „Nincs bennem semmi életerő, nem csak a saját bánatom, de az a sok borzasztó nyomorúság és szenvedés, amit egy év óta látok, emberi roncsok, síró férfiak, egész életükre tönkre tett nyomorultak!” – panaszkodott Cziráky Józsefhez írott levelében.

A frontszolgálat, a sokktól igen gyakran eszüket vesztett, sebesült katonák és a haldoklók családtagjainak diktált levelek írása mellett kevés ideje maradt gyászolni. 1915. augusztus 3-án jegyezte fel ezt a különös esetet:

„A sanitetset éppen elküldtem tejért és egy gyertya fényénél ültem az egyik haldokló mellett, mikor egyszerre hallok valamit magam mögött. Visszanézek és látom, hogy Milaticki ott áll egészen pőrén, habzó szájjal, vérben forgó szemekkel és felém kap. (…) Az előszobába szaladtam és egy lepedőt bemártottam hideg vízbe. Az ajtóban találkoztunk és a lepedőt rádobtam a fejére, azután egész erővel ráugrottam, a torkán körülcsavartam a lepedőt és egyszerre csak mindketten a földön voltunk. Ő ordított, mint egy vadállat. Én ráültem a mellére, akkor jött be a sanitets.”

1915 októberére az édesanyja naplója szerint „idegei teljesen felmondták a szolgálatot”. Ekkor hazautazott, ám 1916 januárjában már ismét a fronton volt, és gyakran már morfiumot kellett bevennie, hogy el tudjon aludni. Alvajáróként, gépiesen végezte feladatait, és rezignáltan tudósított leveleiben a katonáról, aki az ágyán vánkosaiból fedezéket csinált, a 18 éves őrmesterről, aki fájdalmában rátámadt egy késsel, vagy a stájer és olasz sebesültről, akik a kórházban összeverekedtek, de a főnővér rájuk parancsolt, és erre nem csupán kezet fogtak, de meg is ölelték egymást.

Az emberekbe (főként a magyarokba) vetett hite a véres öldöklés közepette is folyamatosan erősödött. Áprilisban a kórház közelebb költözött a fronthoz. „Kis, fehér felhő a kék égen, és a szívem erősebben dobog. Lesz most néha egy kis veszély is, nemcsak szomorúság. Jó kedvem támad” – hangzanak kissé morbid, de végtére is érthető szavai.

Áprilisban a frontkórház ablakából parancsra bevonatták a magyar zászlót, mire Ilona szabadságot kérve személyesen ment el a villachi seregparancsnoksághoz, ahol csöppet sem burkolt fenyegetések közepette követelte Franz de Paula Maria Lichtenstein hercegtől, hogy engedje újra kitűzetni a lobogót. Fél óra alatt sikerrel járt. Amikor visszatért a frontra, a szanitécek és a tüzérek megéljenezték, örömükben pedig leitták magukat a sárga földig.

A zászlóüggyel a magyarok előtt nem csekély tekintélyre szert tett főnővér egyszer még a seregben „gonosz nagybácsinak” becézett vezérkari főnököt is „helyre tette”. A veszélyt egyre elszántabban kereső nővérnek így sikerült kieszközölnie nála az engedélyt ahhoz, hogy a közvetlen front melletti elsősegélynyújtó helyre mehessen dolgozni. Ráadásul mindezt Esterházy halálának évfordulóján.

„Az út felfelé igazán izgató volt, a legkülönbözőbb detonációk között száguldoztunk fel a hegyre. Az utolsó darabon fegyverrel lőttek ránk az olaszok, (…) egy szanitécet húsz lépésre tőlünk széttépte egy gránát” – írta naplójában. A néhány napos kalandot túlélve hat hét szabadságot kért, ám ő és a többi szanitéc is érezte, hogy valójában a végleges búcsú ideje érkezett el. A háború véglegesen megváltoztatta az asszonyt, aki 1917 elején hozzáment Esterházy jó barátjához, gróf Cziráky Józsefhez. Úgy élt le mellette hosszú évtizedeket, hogy közben valaki olyat szeretett, aki már sohasem lehetett az övé.