Fala porba hullott rég

Németország második világháborús kapitulációja után a lehető legszorultabb helyzetbe került. A megszálló szövetséges csapatok több övezetre osztották az országot, ez a helyzet aztán odáig fajult, hogy két Németország jött létre, a nyugati szövetségesek által ellenőrzött területen a Német Szövetségi Köztársaság, míg a szovjetekén a Német Demokratikus Köztársaság. A két oldal feszült viszonya ezzel végleg elmérgesedett, a csúcspontot a totális hidegháborúban azonban Berlin esete jelentette.

Az egykori főváros szintén zónákra volt osztva, gyakorlatilag kettévágva azt. Sok éven keresztül néztek farkasszemet egymással a szovjetek és a nyugatiak, de komolyabb incidensre nem került sor. A város polgárai – túlesve a bürokrácia buktatóin – átmehettek egyik oldalról a másikra, meglátogatva családtagjaikat. Egyre inkább szaporodtak azonban azok az esetek, amikor a keleti részről átkelőknek esze ágában sem volt visszatérni. A szökések száma egy idő után olyan méreteket öltött (egyes adatok szerint 1961-ig mintegy 3 millióan hagyták el az NDK-t, hogy az NSZK-ban építsenek jövőt), hogy a kommunista vezetés abszurd ötletelésbe kezdett – majd sajnos meg is valósította azt.

1961. augusztus 13-án a kelet-németek betonakadályokkal megerősített szögesdróttal választották el a város két felét egymástól, hogy megakadályozzák polgáraik nyugatra szökését. A munkálatokat több mint tízezer munkás végezte, de az igazi elszeparálás csak utána kezdődött. Berlint 160 kilométeres, 3,5 méter magas fallal szelték ketté, kétséget sem hagyva: ott aztán se ide, se oda, de senki. A fal keleti oldalán éjjel-nappal fegyveres katonák vigyáztak arra, hogy ha valaki mégis megpróbálkozna a szökéssel, annak az akadályok leküzdése ellenére se sikerüljön. Megépült a hidegháború szimbóluma, amelynél tökéletesebben és rémisztőbben semmi nem fejezte ki az ideológiai háború teljes káoszát.

1963 decemberében, öt hónappal Kennedy elnök híres „Ich bin ein Berliner” beszéde után aztán történt valami nagyon szokatlan. A két német állam tárgyalásai után megnyíltak a fal átjárói, hogy a nyugat-berlini családok meglátogathassák keleti rokonaikat. A december 20-án kezdődött „átruccanási hullám” során mintegy 170 ezer nyugat-berlini polgár élt a lehetőséggel, hogy egy napra a keleti szektorba látogasson. Két év után a családok először ölelhették meg egymást karácsony ünnepe alkalmából.

A kelet-német vezetés természetesen nem nézte jó szemmel a népvándorlást, nem is hagyta, hogy a csoda sokáig tartson. Január 6-án megszüntették az átjárást, a remény csak rövid ideig csillogott a szétválasztott város lakói előtt.

A berlini fal egészen 1989. november 9-ig állt, amikor végleg megnyitották az átjárókat. Maradványai ma is emlékeztetnek a hidegháború esztelen kísérleteire.