Felértékelődött a műholdak elleni hadviselés

Ahhoz, hogy a világűr katonai hasznosításának okait megértsük, vissza kell menni egészen a II. világháborúig. A náci Németország ugyanis ekkortájt kísérletezett a V2-vel, ami a ballisztikus rakéta ősének tekinthető. A később szembekerült két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió gyakorlatilag ellopta a technológiát. A világűr felfegyverzésének kettős oka volt és van a mai napig. Egyrészt az államok felismerték annak a lehetőségét, hogy így könnyebben elérhetik egymás területét anélkül, hogy maguk kárt szenvednének, de emellett nem elhanyagolható a presztízs kérdése sem. A világűr felfegyverzésének ugyanakkor gátat szab, hogy nagyon drága, és kevés olyan ország van, mely megengedheti magának az ilyen irányú fejlesztéseket. Mindössze három állam – a Szovjetunió (ma Oroszország), az Egyesült Államok és Kína – volt képes például a mai napig arra, hogy embert juttasson a világűrbe. Az Óhazában mindenképpen európai együttműködésre van szükség. De mit is takar a világűr katonai hasznosítása?

Régi és új szereplők

A hatvanas évekre a fegyverkezésben a két szuperhatalom elérte a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés" szintjét – mondta a honvedelem.hu-nak Dobos Gábor. A védelempolitikai szakértő hozzátette: ekkortájt merült fel az a gondolat, hogy ha léteznek olyan fegyverek, amelyek nagy hatótávolságból elérik az egyes országok területét, akkor megfelelő védelmet kell ellenük kifejleszteni. Ugyanakkor a ballisztikus rakéták ellen azóta sem sikerült megfelelően hatékony védelmet kialakítani. A szakértő kiemelte: a Ronald Reagan regnálása alatt kidolgozott SDI (stratégiai védelmi kezdeményezés) program kezdeti célja az volt, hogy az Egyesült Államok teljes területét megvédje egy tömeges katonai csapástól. A program 1983-ban vette kezdetét, és a teljes kiépítése legalább másfél évtizedet vett volna igénybe. A rendszer eleme lett volna a mesterséges holdak elleni védelem is. Ennek az lett volna a feladata, hogy kiiktassa az ellenség korai érzékelő műholdjait, melyek nem sokkal a kilövés után felderítik a ballisztikus rakétákat, lehetővé téve egy szinte azonnali válaszcsapást. A SDI azonban nem valósult meg, részben azért, mert a Szovjetunió időközben összeomlott.

Azonban az utóbbi időben olyan új szereplők jelentek meg a világban, melyek nem csak nukleáris fegyverekkel rendelkeznek, vagy rendelkezhetnek záros határidőn belül, de képesek azokat nagy távolságra is eljuttatni. Kína például a közelmúltban sikeresen semmisített meg egy műholdat a világűrben. India is a feltörekvő országok közé tartozik, bár technikai fejlettsége sok tekintetben a húsz évvel ezelőtti Kínáéhoz hasonlít. Mindeközben a ballisztikus rakéta-technológia is terjed a világban. Ez főként a szovjet-orosz SCUD rakétákon alapul – mondta a szakértő. A technológia „nagy terjesztője" Észak-Korea, melynek vezetése meglehetősen kiszámíthatatlan. Pakisztán ugyancsak rendelkezik nukleáris fegyverek előállításához szükséges technológiával. Az utóbbi időben Irán is fejleszt, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy fejleszt atomfegyvereket, de ezek főként Izrael ellen irányulnak. Mindezek a tények akár az európai biztonságra is nagyobb fenyegetést jelenthetnek, de kevéssé valószínű, hogy – például – Irán európai célpontot válasszon, annak ellenére, hogy képes lenne elérni Magyarország déli részét, vagy éppen Romániát.

Katonai alkalmazások

A világűr katonai célú alkalmazásának számos területe van. Dobos Gábor ezek közül a már említett korai riasztást, a támadás érzékelését emelte ki elsőként. Ennek során a világűrben keringő katonai műholdak infravörös érzékelők révén mutatják ki a kilövés során keletkezett hőt, akár néhány másodperccel az indítás után. Ugyanezek az eszközök – mások mellett – érzékelik az erdőtüzeket is, ám ha a jelzés helye nem változik, akkor az kiszűrhető.

Ugyancsak fontos felhasználási terület a navigáció. A szakértő elmondta: Washington egyre nagyobb mértékben támaszkodik a fegyverei célba juttatása során erre a technológiára, például a siklóbombák esetében. A navigáció többszereplős piac. Oroszország saját, globális helymeghatározó rendszert fejlesztett, ám a Jelcin-érában műszaki és anyagi okok miatt leállt a program. Ez nem is csoda, hiszen a rendszer működéséhez húsznál több műholdra van szükség, ezek azonban idővel elhasználódnak, letérnek a pályájukról, így folyamatosan pótolni kell azokat. Dobos Gábor elmondta: úgy tűnik, hogy mostanában indul újra a fejlesztés Oroszországban.

Mindeközben az Európai Unió is fejleszti a maga rendszerét. A Galileo program közvetlenül a megvalósítás előtt áll. A szakértő rámutatott: a saját fejlesztésű rendszer egyik célja, hogy az EU ezen a téren is függetlenedjen az Egyesült Államoktól. Ugyanis technikailag megoldható, hogy csak azok férjenek hozzá a műholdak adataihoz, aki arra engedélyt kap. A két rendszer egyesített pontossága egyébként nagyobb lenne, mint külön-külön. Bár a globális navigációs rendszerek katonai alkalmazása, a fegyverrendszerek irányítása kiemelt feladat, azok szerepet játszanak a kutatásban és a mentésben is.

Szintén fontos feladat a távérzékelés, melyet részben a légvédelem fejlesztése tett szükségessé: szinte muszáj a világűrbe telepíteni ezeket a rendszereket, melyek így gyakorlatilag sérthetetlenek lesznek. Az érzékelők három nagy kategóriába tartoznak: rádiólokátorok, jelfelderítő – az ellenséges távközlési és radarjeleket érzékelő – eszközök és az infravörös vagy látható fény tartományban működő optikai rendszerek. Nagy szerepük van a rögzített potenciális célpontok behatárolásában. Dobos Gábor kiemelte: az elmúlt háborúkban az Egyesült Államok éppen ennek a technológiának köszönhette azt, hogy a konfliktusok első két-három napjában kiiktatta a stratégiailag fontos célpontokat. Az eszközök segítségével ugyanakkor az is megoldható, hogy a különféle mobil eszközök jelkibocsátása alapján egy katalógust állítsanak össze, mely segítéségével könnyebbé válik az azonosítás.

A szakértő elmondta: mivel lehetséges nukleáris robanófejeket a világűrbe juttatni, elképzelhető, hogy bizonyos számú keringés után egy új jelet adva nekik, gyakorlatilag tetszőleges helyre „ejtsék" azt le. Ez meglehetősen lerövidítené a támadás idejét. A Szovjetunióban például biztos, hogy folytak ilyen kísérletek, de legalább nyolc állam lehet képes arra, hogy műholdat a világűrbe juttatva akár fegyverként is használja azt. Vannak olyan országok is, melyek ugyan képesek lennének rá, de a biztonsági környezetük nem indokolja az ilyen alkalmazást. Szintén fontos alkalmazása a műholdaknak a kommunikáció. A globális érdekeltségű országok (Egyesült Államok, Oroszország) esetében ez kézenfekvő, de volt gyarmattartó államok (Egyesült Királyság, Franciaország) is érdekeltek benne. Például a 2003-as iraki háborúban az amerikai adatforgalom mintegy 85 százaléka zajlott műholdak segítségével.

Rakéta és lézersugár

A fegyverrendszerek és a kommunikáció irányításának ilyen egységesítése felértékelte a mesterséges holdak elleni hadviselést. Dobos Gábor szerint ezeknek az eszközöknek a megsemmisítése, vagy éppen vakítása akár húsz évvel is visszavetheti a hadviselést. A mesterséges holdak elleni harc már az SDI keretében is megjelent, igaz voltak technológiai korlátai. Egy-egy műhold megsemmisítése nagy kárt okoz a tulajdonosának, már csak azért is, mert egy-egy eszköz jóval drágább, mint a megsemmisítésére használt rakéta. Ugyanakkor ahhoz, hogy megbénítsanak egy katonai szervezetet, számos műholdat kell kilőni, ami viszont sok rakétakilövést jelent. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetben ezeket a kilövőhelyeket támadná az adott ország. Éppen ezért elvárás ezekkel szemben, hogy védettek, vagy mobilak legyenek. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok a hajófedélzeti elhelyezés mellett döntött.

Az aktuális helyzetről szólva Dobos Gábor elmondta: a kilencvenes évek végére több, kiszámíthatatlannak tartott állam – elsősorban Észak-Korea és Irán – is szert tett jelentős hatótávolságú rakétafegyverre, Észak-Korea pedig közel került atomfegyver gyártásához is. Mivel ezek képesek csapást mérni távoli országokra, az Egyesült Államok George Bush vezetése alatt újabb védelmi rendszereken dolgozott. A szakértő elmondta: míg az SDI a teljes védelmet szolgálta volna, az új tervek már csak néhány tucat rakétaindítás ellen fednék le az országot. Oroszország is rendelkezik ilyen védelmi rendszerrel. A Moszkvát védő ernyő már a hetvenes években készen állt, s azt azóta is folyamatosan fejlesztik.

Az eredeti tervek szerint Európában Csehországban és Lengyelországban telepítettek volna rakétavédelmi rendszert, ám erről az elképzelésről Barack Obama végül letett. Inkább hadihajókra telepítenek majd mobil védelmi rendszert. A cél egyébként az, hogy a ballisztikus rakétákat minél alacsonyabban semmisítsék meg. Erre a feladatra a Perzsa-öbölbe telepített cirkálók pedig alkalmasabbak. Washington ezek mellett még azon dolgozik, hogy a repülés korai szakaszában repülőgépekre telepített lézerrel semmisítse meg a ballisztikus rakétákat – mondta Dobos Gábor.