Hadisírgondozás: hagyomány és erkölcs, hőskultusz és nemzetépítés

Folytatván a beszélgetésünk első részében fölvetődött hőskultusz kérdéskörét: hadtörténetünk egyáltalán nem ad okot össz-pesszimizmusunkra, hiszen mások is vesztettek csatákat, országrészeket, s mi is bővelkedünk fényes fejezetekben, gyakorta nemzetközileg is kiemelkedő katonákban, hősökben.

Pontosan, és megvallom: sosem szerettem a „kis nemzet vagyunk"-féle felfogást. Ezt egyáltalán nem indokolja (had)történelmünk. Amint azt a vélekedést sem, hogy a magyar történelem kudarctörténet. Nézzük először az áldozatkészség, az áldozat oldalát! Egy régebbi példa: Mátyás király idején egy a maihoz képest háromszorta nagyobb országban nagyjából 3,5-4 milliós, zömében magyar lakosság élt, ennek alig a fele maradt meg Buda 1686-os visszafoglalásáig. Vagy lássuk világháborús mérlegünket: a lengyelen, németen, oroszon kívül alig van európai nemzet, amely ennyi áldozatot hozott, ennyi veszteséget szenvedett volna el a szabadságért, a függetlenségért, a népek megbékéléséért, mint a magyar. A két világháborús vérveszteségeinket nézve az első négy nemzet közé tartozunk. Például az első világégésben a Magyar Királyság területéről sorozott állományból 660 ezren vesztek el, s legalább a felük magyar származású volt. Ez több, mint a második világháború vérvesztesége. Meglehet, a másodikat azért mondhatjuk borzalmasabbnak, mivel ekkor a hátországra is kiterjesztették a támadásokat, így a civil lakosság is kíméletlenül pusztult. És nem is számoljuk a veszteségekbe azokat, akiket más módon, mondjuk állampolgárokként veszítettünk el például az elcsatolt országrészekkel, áttelepítésekkel. Máris milliókról beszélhetünk. Azután 1956: ez esetben főként a többségében értelmiségi kivándorlók okoztak mérhetetlen mínuszt. Iszonyatos veszteségek!… Azt is tanúsítják: magyarságunknak történelmi helyzeténél fogva állandó emberveszteséggel kellett szembenéznie. És mégis itt vagyunk! Ez maga a csoda, ha úgy tetszik, sikertörténet. Nemzeti, állami létünk mindmáig megmaradt, amit nagyobbrészt katonáinknak, honvédeinknek köszönhetünk. Miként azt is, hogy ma mi itt lehetünk. Ennek a nemzettudatunk részének kell lennie.

Miután mindig is megvolt bennünk a múlt, a hőseink iránti tisztelet, példaképként való követésük, máris kérdezzük: mikor szakadt meg a hadi dicsőség, a hőskultusz ápolása?

Lényegében 1945-ben, de durva mivoltában 1948 után, vagyis a rákosista rendszerben, majd a kádárizmus korszakában. Előbb szovjetizálással eltüntettek minden egyéni és vallási vonulatot, voluntarista s moszkovita mentalitással egysíkúvá tették, szovjet és nemzetközi vörös drapériát vontak a sokszínű magyar történelemre. Ezt mindenütt megtették az úgynevezett szocialista világrendszerben, ám sehol sem sikerült annyira, mint nálunk. A történelem, a hadtörténet meghamisítása mély torzulásokkal járt. Szentjeink eltűntek, így Szent István is csupán I. Istvánná vált. Proletár hőssé nevezték ki Dózsa Györgyöt éppúgy, mint Rákóczit, Petőfit… Viszont valóságos hőssé vált Zalka Máté vagy a szocreál regénybe kitalált Guszev kapitány. E torzítások helyrehozatalában is szerepet kell vállalnia a hadisírgondozásnak.

Mindez tudat- és kapcsolatépítés és -ápolás is, azaz külső, belső történelmi, hadtörténeti public relations. Fordítsuk le honvédnyelvre, s bontsuk ki, mit jelent ez!

Mindenekelőtt hadseregen belüli, például csapathagyományt, egyszersmind hadseregen kívüli, országos és nemzetközi hagyományápolást, arculatformálást. Ugyanakkor erkölcsi erősítést, folytonosságot biztosító építkezést. Pro- és interaktív kapcsolatot a társadalom és a honvédség között, hiszen egymást erősíthetjük ezáltal. Kereteket, vázat, izmot, tehát tartást ad. Hasonlóan alapvetően fontos, hogy érzelmeket ébreszt, mozgósít mind a külső, mind a belső kapcsolatrendszer. Az érzelmi mozgatórugók meghatározzák életünket. Történészekként számunkra még fájóbb történelmünk, hadtörténetünk, hadisírgondozásunk eddigi elfeledésre kényszerített, sanyarú sorsa − viszont annál pozitívabb, hogy mégis helyrehozhatjuk e nemzeti ügyeket. Ez a küldetés a mozgatórugónk.

Ez akár végszó is lehetne, de maradjunk még az önök, vagyis az osztály kettős – egyént és közösséget érintő – szerep- és feladatkörénél. Miben szolgálják az egyént?

Először is: ezzel is a nemzetépítést szolgáljuk, hiszen ha megtaláljuk a keresett személyt, akkor hozzátartozója úgy érzi, hazája, az állam nem felejtette el egykori katonáját, és nem hagyja magára a keresőt sem. Ha valaki megkeres bennünket azzal, hogy segítségünkkel szeretné megtalálni elesett-elveszett ősét, hozzátartozóját, akkor ezért mi meg is teszünk mindent, mert számunkra is nagyon fontos az ügyfél megnyugvása, lelki békéje. A HM HIM-hez tartozó irat- és levéltárral vagy a bécsi kirendeltséggel kooperáló keresőszolgálatba bevitt adatok alapján bárki maga keresheti rokonát, de adatok híján is fordulhat hozzánk. Keresőszolgálatunk olajozottan működik. Igaz, mégsem könnyű a kutatás, mivel hihetetlenül nagy a hősi halottak száma, a felkutatást pedig nagyon nehezíti a források hiánya. S persze nincsenek olyan – főleg anyagi – hadisír-kutatási, védelmi, hőskultusz-ápolási lehetőségeink, mint az angoloknak, amerikaiaknak. Ahogy mondani szokás: nagy hadsereg – nagy kultusz.

És pénz…

A szükséges pénzt mi szerezzük – alapítványokon keresztül. Ebben sokat segít, hogy a magyar hőskultusz társadalmi elismertségéhez, a hadisírgondozáshoz felkértük fővédnökünknek köztársasági elnökünk feleségét, Schmittné Makray Katalint, aki ezt örömmel, önzetlenül vállalta. Kiváló asszony, osztatlan tiszteletnek örvend, nem mellesleg erősen kötődik a honvédséghez, hiszen igazi katonacsaládból származik: nagyapja kiváló tüzértábornok volt, édesapja híres ejtőernyőstiszt a második világháborúban. Katalin asszony tekintélye segít boldogulnunk a külországi felekkel is, ami egyébként nem mindig könnyű.

No ennél álljunk meg! A történelmi-politikai mátrixot ismerve sejtem, hogy mely felekkel nehéz, s persze kikkel könnyű, de erősítse vagy cáfolja meg feltevéseimet!

Alaptétel: a hadisírgondozás államközi egyezményeken nyugszik. Kezdem a könnyűekkel: a lengyelekkel példamutató, szinte testvéries az együttműködésünk; nemritkán ők kezdeményeznek ügyet. Mintaszerű a németekkel, horvátokkal, szlovénekkel, olaszokkal, osztrákokkal, oroszokkal. Náluk ez érthető, hiszen nagy katonanemzetek, ha valamit becsülnek, azok a katonai erények. Az ukránoknak is csupán az ügyvitelt kell egyszerűsíteniük. A románokkal – bizonyos 1848-as helyszíneket kivéve – szintén rendezettek dolgaink. A szlovákokkal és a szerbekkel még folyamatban van a hadisírgondozás rendbetétele…

Beszélgetésünk végén mit emelne ki?

Hadi hőseinkre, halottainkra a legnagyobb kegyeleti érzésekkel emlékezzünk, hiszen mindent megtettek hazájukért, nemzetükért. És értünk, élőkért, hogy most itt lehessünk. Ha arra járunk, egy szál virágot, egy kicsi mécsest tegyünk sírhelyükre, hogy ők odaát nyugodjanak békében, mi pedig ideát éljünk lelki békében.

(Vége!)