Hajhálóval fogták össze hajukat a német katonák

A hosszú hajért folytatott küzdelem Albrecht Schmeissnernek köszönhető, aki alkotmányos jogait követelve játszotta ki a katonai szabályzatot, amely csak gondozott hajviseletet írt elő, és több mint 45 napig nem ment el a fodrászhoz. Végül kénytelen volt behódolni feljebbvalóinak, ám az ügy nem maradt elszigetelt, hiszen egyre többen érkeztek hosszú hajjal katonai szolgálatukra. A hadsereg végül kapitulált az ügyben: 1971. február 8-án Helmut Schmidt védelmi miniszter, későbbi kancellár engedélyezte a hosszú ápolt haj és szakáll viselését, amelyet munkaidőben hajhálóval kellett összefogni.

Egy másik probléma a szükséges hajhálók beszerzése volt: a Bundeswehr már első körben is 740 ezret rendelt belőlük. Egyes katonák viszont azon aggódtak, hogy ezen hálók viselése egészségkárosodást okozhat náluk, így a vezetés egy különleges testületet állított fel a kérdés kivizsgálására.

Orvosok tanácsát is kikérték, akik amellett foglaltak állást, hogy a hálóval összefogott haj a fertőzések és kórokozók melegágya, és több fertőzést okozhat. A helyzet azoknál még súlyosabb volt, akik szakállt is viseltek – vélték a szakértők. Ráadásul a hosszabb haj a fegyelem lazulását is jelentheti – vélték, hiszen a szolgálatot teljesítők már nem érezték, hogy feltétlenül engedelmeskedniük kellet az „egyenruhás civilek" utasításainak.

Mindemellett a gazdaságossági szempontokat is felülvizsgálták: a hosszabb hajhoz több víz kellett, hogy megmossák, mindez pedig már komolyabb infrastruktúrát és több, a hajszárítókhoz szükséges áramot igényelt. Egy szó, mint száz: a hadsereg minden szempontból belegabalyodott a hajhálókba.

Miután pedig már a parlamentben is a gondozatlan és koszos katonákra panaszkodtak, megszületett a döntés: 1972 májusától a katona haja nem érhetett a ruhájához, és nem takarhatta el szemét vagy füleit.