A lándzsa hegye

Olvasóink egy része már csak történelemkönyvekből ismeri a hidegháború időszakát, érdemes tehát felidézni azokat az évtizedeket, amikor még Kelet és Nyugat határán katonák álltak egymással szemben.

A hidegháború során az egyik oldalon a Varsói Szerződés állt, a tagországok masszív, egységes, nagy mennyiségű emberanyagával és fegyverzetével, ráadásul mindezt nagyon közel telepítve a lehetséges frontvonalhoz. Az NDK-ban állomásozott a fő erő, majd következtek a Csehszlovákiában és Magyarországon lévő csapatok; egy vonallal mögöttük a lengyelországi alakulatok, végül a Szovjetunió teljes arzenálja. Az 1949-ben alakult NATO-nak az idők során többféle stratégiája volt arra, hogy szembenézzen ezzel az erővel, de az alapvető választ egyrészt a nukleáris elrettentés (nagy mennyiségű, többféle típusú amerikai, brit és francia nukleáris fegyverek), másrészt az európai haderők nagy létszáma, harmadrészt az amerikai csapatok Európában történő állomásoztatása jelentette. Ez utóbbi erőknek a többsége Németországban települt, de jelentős bázisaik voltak például Nagy-Britanniában vagy Olaszországban is. Ha jól emlékszem, a hidegháború vége felé az Egyesült Államoknak kb. 260 ezer katonája állomásozott a kontinensen, felkészülve egy hagyományos európai konfliktusra. Mindez azt is jelentette, hogy ha a Varsói Szerződés támad, akkor azonnal amerikai erőkkel találta volna magát szemben. Az észak-atlanti szerződés V. cikkelye arról szól, hogy ha egy NATO-országot támadás ér, azt a többi szövetséges úgy értelmezi, mintha őt magát is megtámadták volna, és megteszi a szükséges ellenintézkedéseket. A nagy létszámú amerikai erők jelenléte miatt nem volt kétséges, hogy ha háború tör ki a kontinensen, az nemcsak Európát fogja érinteni, hanem az Egyesült Államokat is. A hidegháború utolsó időszakában villámgyorsan történtek az események: mindössze két év telt el a szocialista rendszerek bukásának kezdetétől (1989) a Szovjetunió 1991. végi felbomlásáig. Értelemszerűen megszűnt a Varsói Szerződés is. Ezek a gyors változások a NATO-t is váratlanul érték.

Mikor hitték el a NATO stratégái, hogy alaposan át kell értékelniük európai szerepvállalásukat?

Nem kapkodták el, csak 1991 után kezdték meg a csapatkivonásokat. Egy ilyen nagy szervezet óvatosan követi le a változásokat, biztosra akartak menni, hogy nem örülnek túl korán, és nem túl gyorsan vonják vissza a csapatokat. Volt egy átmeneti időszak a Varsói Szerződés megszűnése után, amikor a NATO-ban az volt az alapvető kérdés, hogy akkor most mi is lesz a feladat? Úgy tűnt, az ellenség, amely ellen létrejött, nem létezik többé – igen ám, de akkor ki kell találni, hogy mi legyen a szövetség új célkitűzése. Azt teljesen egyértelműnek tartották, hogy Európa és Amerika szövetségének továbbra is létjogosultsága van, a kérdés inkább volt, hogy pontosan mire használják ezt a szövetséget. Időközben az amerikaiak is, de az európaiak még inkább elkezdték csökkenteni a védelmi kiadásaikat, s az így felszabaduló tételeket beforgatták a gazdaságba, a szociális rendszerbe, magyarul magukra költötték el. Ugyanakkor Európában nagyon hamar új konfliktusok, új válsággócok keletkeztek. Egyértelmű jelei voltak például annak, hogy Jugoszlávia tovább már nem tartható egyben. Először Szlovénia vált ki egy nagyon rövid háború eredményeként, alig tíz nap alatt, minimális veszteségek árán. Ezután következett Horvátország. Azt pedig az elejétől kezdve mindenki tudta, hogy Jugoszlávián belül – etnikai összetétele miatt – Bosznia-Hercegovina a legveszélyesebb térség. Az ottani fegyveres konfliktus kitörését követően egyszerre több háború is folyt a volt Jugoszlávia területén. Először az ENSZ próbálta meg kezelni a konfliktust, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ők képtelenek erre, jött a NATO. Többen még ma is úgy vélik, hogy a NATO „megtalálta magának" ezt a feladatot, de én jobban szeretem azt a megfogalmazást, hogy a történelem találta meg a NATO-t ezzel a feladattal. A NATO volt az egyedüli, komoly katonai erővel rendelkező szervezet, amely valóban képes volt arra, hogy hatékony erőt alkalmazzon a volt Jugoszlávia területén. Az ENSZ ki tud adni nyilatkozatokat, majd amikor a konfliktus már nyugvópontra jut, tud békefenntartó katonákat is küldeni. Ám addig az állapotig el is kell jutni, először valakinek meg kell teremtenie a békét. A béketeremtés tehát az, amit az ENSZ sohasem csinált, a NATO viszont igen.

Ekkor látták elérkezettnek az időt a szövetség bővítésére is.

A balkáni rendteremtéssel egy időben a Varsói Szerződés volt tagországai elkezdtek kopogtatni a szövetség kapuján. A NATO eleinte nagyon óvatosan kezelte a jelentkezőket. Sok vezetőnek az volt a véleménye, hogy tartsák inkább távol őket. Nem durván, nem elutasítóan, de mindenképp éreztetve, hogy azért nem olyan egyszerű ide belépni. Aztán elindult a Békepartnerség, amelyet a szövetség igyekezett a NATO-csatlakozás előszobájaként, egyfajta „tanulóidőként" elfogadtatni, bár nagyon sokan ezt is a távol tartás módszereként értelmezték. Nyilván mindkét megközelítésben volt némi igazság. Minden közép-európai ország tagja is lett a Békepartnerségnek, majd 1997-ben Lengyelország, Csehország és Magyarország meghívást kapott a NATO-ba, 1999 márciusában pedig tagokká is váltak. Kevesebb mint tíz nappal azelőtt, hogy a balkáni NATO-szerepvállalás második fordulója (a bosznia-hercegovinai után a koszovói) elkezdődött volna. A koszovói konfliktus kapcsán azonban a helyzet már más volt, mint Bosznia-Hercegovina esetében. Koszovóban egy nagyon kiélezett helyzetben, az etnikai tisztogatás megkezdése után azonnal indították a légi hadműveleteket. Milosevic 79 nap után feltette a kezét, és a NATO elkönyvelhette a győzelmet. A NATO tehát a Balkánon sikeresen megtalálta a maga küldetését, és gyakorlatilag ezzel el is teltek a 1990-es évek. Az ezredfordulón sokan újra elkezdtek azon filozofálni, hogy ebben a helyzetben mi is a NATO új szerepe, hiszen most már Európában is nyugalom és béke honol. S ekkor a történelem ismét cselekvésre késztette a NATO-t. 2001. szeptember 11-én ugyanis, derült égből villámcsapásként a világ szembetalálta magát a globális terrorizmus veszélyével. A terrorizmus addig sem volt ismeretlen jelenség, hiszen iszlám szélsőségesek már korábban is követtek el súlyos terrorcselekményeket, az al-Kaida is már évek óta létezett, de ezek – bár a közvélemény tudott róluk, és nagy felháborodást keltettek – közel sem voltak olyan nagy hatásúak, mint a szeptember 11-ei támadás. Ekkor ugyanis teljesen egyértelművé vált, hogy a terrorizmus elleni globális háborúban a NATO-nak szerepe lesz, és bár az al-Kaida afganisztáni felszámolását az amerikai hadsereg kezdte el 2001 októberétől, a NATO hamarosan beszállt a háború akkor már nyugodtabb fázisába. 2003-ban pedig a NATO átvette a műveleti parancsnokságot Afganisztánban, először csak Kabulra korlátozva, majd fázisonként az ország egész területén. Az ISAF-műveletet a közelmúltban, 2014. december 31-ével, tehát több mint tíz év elteltével lezártuk, azonnal elkezdődött azonban a következő NATO-küldetés, immár nem harci, hanem kiképzési és támogatási feladatokkal.

Amikor a tervezők elkezdtek gondolkodni a walesi csúcstalálkozó lehetséges témáin, ismét közbeszólt a történelem. Kézenfekvő témaként merült fel az ISAF lezárása és egy új művelet elindítása, valamint a partnerségi viszonyok megújítása. Nagyon hamar világossá vált ugyanakkor, hogy nem lesz bővítés, mert akik e tekintetben érintettek lehettek volna, azokkal különböző okok miatt nem jött létre konszenzus, így a bővítés kérdése lekerült a napirendről. A partnerségek megújítása, kiszélesítése persze önmagában elég soványka napirend lett volna. Az év elején azonban Vlagyimir Putyin azt gondolta, hogy eljött az ő ideje, és „rendezi a dolgokat" Ukrajnában. Teljesen egyértelművé vált, hogy ez egy rendkívül komoly fenyegetés Európára nézve, úgyhogy ez a probléma azonnal a még szervezés alatt álló NATO-csúcstalálkozó egyik fő témája lett. Egészen 2014 nyaráig úgy is tűnt, hogy ez lesz „a nagy téma" a megbeszéléseken. Majd 2014 nyarán Szíriából kiindulva az Iszlám Állam nevű terrorszervezet pillanatok alatt elsöpörte Irak szunnita vidékeken állomásozó katonai erejét, és szinte napok alatt Bagdad kapujába érkezett, elfoglalva Északnyugat-Irak legnagyobb részét. Ez pedig azt jelentette, hogy hirtelen egyszerre két komoly kihívással is meg kell a NATO-nak – szélesebb értelemben véve a Nyugatnak – küzdenie, tehát természetesen ez a kérdés szintén a csúcstalálkozó napirendjére került. Gyakorlatilag most az a helyzet, hogy jelentkezett egy régi-új feladat, az agresszív orosz politika ellensúlyozása, miközben megmaradt a régi teendő, a terrorizmus elleni harc is. Kissé ironikus persze, hogy egy évvel ezelőtt a terrorizmust még új kihívásnak hívtuk, ma pedig már ez a régi kihívás. Jelenleg tehát egyszerre két problémát kell kezelni. Ráadásul egy olyan pillanatban, amikor gazdaságilag a Nyugat sincs túl jó állapotban. A Nyugatot tehát – ahogy egyik kedvenc filmemben fogalmaz egy tábornok – „letolt gatyával érte" a támadás, méghozzá hat év gazdasági válságot követően. Amerika persze hamarabb kilábalt ebből a válságból, és most is egészen biztató gazdasági növekedést tud felmutatni, de Európa lábra állása még nem ennyire egyértelmű.

Amikor hadműveletekről, katonákról, fegyverekről beszélünk, akkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a talán legfontosabb kelléket, a pénzt sem.

A hidegháború végén az amerikaiak, illetve az akkor még lényegesen kevesebb európai NATO-tagállam tekintetében a védelemre fordított költségek aránya nagyjából fele-fele volt. Az 1990-es évek végére ez az arány a kétharmad-egyharmad irányba tolódott el az amerikaiak javára. Most már közelebb állunk a háromnegyed-egynegyed arányhoz, kb. 73-74 százalék az amerikaiak része, és 26-27 százalék az európaiaké, s ez leginkább abból adódik, hogy bár eleinte az amerikaiak is csökkentették a védelmi költségvetésüket, de szeptember 11. után az újra határozott növekedésnek indult. Ezzel szemben az európaiak szeptember 11. után sem kezdtek a védelmi költségvetések növelésébe, hanem legjobb esetben is csupán szinten tartották azokat. A gazdasági válsággal újra bekövetkezett egy nagy vágás, ezért aztán az arányok nagyon eltolódtak. Régóta halljuk az amerikaiaktól (és ez a probléma nem most, a walesi csúcstalálkozón jött elő), hogy nem lesz ez így jó. Azért sem, mert nagyon nehéz elfogadtatni Amerikában, hogy miért az amerikai adófizetők fizessék meg az európaiak biztonságát, ha az európaiak nem hajlandók fizetni a saját biztonságukért. Ez egy olyan érvelés, amely ellen nagyon nehéz bármit felhozni.

A csúcstalálkozón az eddig érintett témákban milyen intézkedések születtek?

A fő témák tehát az agresszív orosz fenyegetésre adandó válaszok és az Iszlám Állam elleni stratégia voltak. Az utóbbival kapcsolatban nincs ugyan közvetlen NATO-szerep, de nyilvánvaló volt, hogy a napirendre kellett venni ezt a kérdést is. Ezenkívül megmaradtak az eredetileg tervezett témák is, mint Afganisztán, a partnerségek és a pénz. Válaszként egyfelől született egy azonnali megerősítő intézkedéscsomag azoknak az országoknak a megnyugtatására, amelyek az agresszív orosz fellépés miatt leginkább fenyegetve érzik magukat. Ezek elsősorban a balti országok és Lengyelország, és bizonyos mértékben még Románia és Bulgária is. Főleg olyan intézkedésekre kell gondolni, mint például a megnövelt szövetségesi jelenlét ezen országok területén. Míg korábban például négy repülőgéppel látták el a balti légtérvédelmet, azonnal odatelepítettek még hat-nyolc gépet, Lengyelországban is közös hadgyakorlatokat tartunk, az amerikaiak azonnal át is helyeztek oda egy századot Olaszországból. Ennek részint gyakorlati haszna van, hiszen így együtt tudnak kiképzést folytatni, másrészt egyfajta „botlódrót" is ez, hiszen bár támadás esetén ez a század nem tudna megvédeni egy országot, de az oroszoknak számolniuk kell azzal, hogy ha amerikai katonára lőnek, akkor Amerika válaszát öt perc alatt megtapasztalhatják. Ez nagyon fontos jelzés. Magyarország volt egyébként az első olyan európai szövetséges, amely Litvániába egy századot telepített, és nemcsak az egyhetes gyakorlatra (mint több más tagállam), hanem hosszabb időre is. Két hónapra küldtünk oda magyar erőt, amely bár részt vett a gyakorlaton, sőt, nagyon jól is szerepelt, ám e két hónap alatt része volt a megerősítő erőnek is, s nem mellesleg a kiképzések során együtt gyakorolt a litvánokkal és az amerikaiakkal.

Döntés született a szövetségen belül egy új katonai szervezet létrehozásától is.

Eddig az azonnali megerősítő intézkedésekről beszéltem, vagyis úgymond: a tűzoltásról. A másik csomag a NATO katonai képességeinek, erejének az új helyzethez történő hozzáigazítása, amelynek része a védelmi költségvetés növelésére vonatkozó elkötelezettség is. Szintén fontos elemként ide tartozik a Very High Readiness Joint Task Force létrehozása, ami tulajdonképpen az NRF hozzáalakítása a kialakult helyzethez. Ez egy dandárharccsoport-szintű, nagyon magas készenlétű erő felállítását jelenti, amely öt-hét napos (bizonyos elemei még ennél is magasabb) készenlétben áll, és nagyon komoly harcértéket képvisel. Ha menni kell, azonnal mozdulni tudnak majd, nagyon rövid reakcióidővel, képletesen szólva ők lesznek a spearhead, a lándzsa hegye. Az egész tekintetében tehát a lándzsa maga az NRF, s persze mögötte a NATO teljes ereje, ez a harccsoport pedig mindennek a hegye.

A jól hangzó kifejezés mögött milyen erőket képzeljünk el?

A részletekről most folyik a NATO-ban a vita – katonai, védelempolitikai és politikai szinten is. Itt még elég sok a kérdőjel, az azonban biztos, hogy nagy az elszántság, ebben az erőben mindenki részt fog venni. Magyarország is kiveszi majd a részét, természetesen a méretünkkel és erőnkkel arányos módon. Az elképzelések szerint egyébként ez egy összhaderőnemi és összfegyvernemi alakulat lesz. Alapvetően arra kell megkonstruálni, hogy ha kelet felől hagyományos módon (tehát szárazföldön) fenyegetés jön, akkor annak hogyan álljon ellen. De persze lesz haditengerészeti és komoly légierő-komponense is, lesznek benne nehéz, közepes és könnyű erők, valamint különleges műveleti erők is. Ráadásul úgy kell ezt az egészet kitalálni, hogy nem ám a hidegháború terveihez kell visszanyúlnunk, amikor sok hadosztály állt sok hadosztállyal szemben, hanem immár tanulni kell az úgynevezett hibrid hadviselés tapasztalataiból is. Mert például van olyan fenyegetés, ami ellen nem egy harckocsihadosztály bevetése a jó megoldás, hanem mondjuk a különleges műveleti katonák titkos akciója.

Fotó: Tóth László és internet

Forrás: Magyar Honvéd 2015. január