A százados
Szöveg: Ágh Csaba | 2013. november 10. 16:44Kellemesen hűvös az idő, a napsugarak fénye megtörik a hömpölygő Tiszán, majd a vízről a fák leveleire ugrik. Szanyi János nyugállományú százados özvegyénél, Rózsika néninél jártunk, emlékeket, régi történeteket kerestünk. Voltak már fotóink, cikkeink, de ezek „csak” papírok. „Hús-vér” emlékeket akartunk és kitől is tudhattunk volna meg többet, mint attól az embertől, aki egy életen át a társa volt.
A kutatás során arra voltunk kíváncsiak, mi és ki volt a búvárruha alatt. Látni akartuk, ki van a maszk mögött.
Elolvastam minden fellelhető cikket és leírást a századosról, néztem a fotókat és kezdett összeállni a kép. A százados nem volt egy kapkodós fajta. Mindig tudta mit miért csinál, erről mesélnek a cikkek és a családi visszaemlékezések is. Imádta a gyerekeit és az unokáit. Úgy gondolom, valahol mélyen folyamatosan őrlődött a munkaszeretet, a katonai hivatástudat, a búvár felelősségtudat, valamint a családra szánt idő szűkössége miatt. Két fia sem szakadt el az „apai elemtől" a víztől. Igaz nem búvárok. Az idősebb vízkutató, a kisebb hajóskapitány lett. Majd talán az unokák…
Az egyik riportban arról mesél, ahogy a feladat végrehajtása közben elfogyott az ereje és nem volz biztos benne, vajon visszajut-e a felszínre. 25 év alatt több mint tízezer merült órát teljesített, de a riportokban minden szavából árad a munkája iránt érzett szeretet. Pedig sodrásban, nulla látási körülmények között megkeresni valamit a víz alatt; nem biztos, hogy a legkellemesebb dolgok közé tartozik.
A riportokban az embereiről szeretettel beszél. Felnőtt emberek, de a fiaiként emlegeti őket. Nézem a megfakult fotókat és folyamatosan ott motoszkál a kérdés a fejemben, vajon miért nem hallottunk róla? Miért nem őrizzük egy ilyen embereknek az emlékét méltóképpen? Ő még a magyar katonai búvárkodás megalapozóitól is tanult. Szanyi Jánost ma nyugodt szívvel nevezhetjük a mai magyar katonai búvárkodás atyjának.
A százados emlékét a szentesi laktanyában egy márványtábla őrzi, amely egy tanítványa – a mai búvárbázis mesterbúvár kiképzőjének – hálájából került oda. Annak a búvárbázisnak a falán, amely építésénél az első kapavágástól az átadásig ott volt. Ahol azután százak és százak próbálták eltanulni tőle a mesterséget.