„A világ első számú katonai vezetőképző intézetében is jó volt magyar tisztnek lenni”

Bakos Csaba alezredes olyat mondhat el magáról, amit rajta kívül egyetlen magyar hivatásos katona sem: oktathatott az Egyesült Államok – és minden bizonnyal az egész világ – leghíresebb katonai akadémiáján, a West Pointon (hivatalos nevén United States Military Academy, azaz USMA).

„A hadtudományi doktori iskola doktorandusza voltam, amikor azt ajánlották, hogy pályázzak a magas presztízsű Fulbright ösztöndíjra" – idézi fel érdeklődésünkre az alezredes. „Maga a kezdeményezés kicsit korábbra nyúlik vissza, mert egy West Pointról érkezett történelemprofesszor már előtte is felvetette itteni látogatása alkalmából, hogy szívesen meghívnának valakit. Így aztán összeértek a szálak, és megpróbáltam. Persze maga a Fulbright is egy hetvenéves program, ahol többlépcsős, nagyon kemény bejutási feltételek mellett lehet elnyerni a pályázatot. Ehhez pedig független bírálókat is bevonnak, hiszen az ösztöndíj egy részét az amerikai State Department adja, vagyis elvárják a magas minőséget. Az én esetemben sokat számított, hogy aktív katona vagyok, ráadásul családos ember – márpedig az amerikaiak mindenképpen ezt a képet akarják mutatni a kadétoknak. Vagyis egy olyan ideális rendszert, amelyben a hivatásos katonának családja van, és minden tekintetben teljes életet él. Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy végül elnyertem a pályázatot, főleg annak fényében, hogy a Fulbright keretein belül külföldi katona sosem utazott még előttem az Egyesült Államokba."

Bakos alezredes kutatási területét a kis háborúk adják, e terület különböző vonatkozásait kutatta West Pointon is. „Ami az oktatást illeti, az első félévben arra kértek fel, hogy összehasonlító védelempolitikát tanítsak. Ez arra irányul, hogy megtanítsuk a kadétokat különböző módszereket alkalmazni ahhoz, hogy adott állam vagy nem állami szereplő védelmi képességeit felmérjék és összehasonlítsák egymással, illetve az amerikaival. Különböző háborús konfliktusok intenzitásának elemzését folytattuk: mikor mekkora veszteségekkel kell számolni, és így tovább. A második félévben pedig felkeléselméletet oktattam" – mondja.
Az alezredes szerint az amerikai katonák, oktatók és kadétok egyaránt nyitottan fogadták, és komoly érdeklődést mutattak. „1988-ban kezdtem a katonai pályafutásomat, amikor még itt voltak a szovjet csapatok, és később a képzés a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán is az általuk használt elvekre, a közös időben kidolgozott szabályzatokra és programokra épült. Amikor kint tartózkodtam, éppen akkor fordult intenzívebbre a szíriai orosz beavatkozás, így a kadétok folyamatosan jöttek kérdezni, hiszen az ő megközelítésük teljesen más. Olyasféle kérdésekre kell gondolni, hogy például miként néz ki egy klasszikus orosz lövészzászlóalj, hogyan harcol, és így tovább. Csak egy példa az eltérő hozzáállásra: az amerikaiaknál az az alap, hogy egy fél 20 százalékos veszteségnél adja fel a támadó szándékát. Ezzel szemben én annak idején még azt tanultam – illetve tulajdonképpen a mai napig azt oktatjuk –, hogy akár 40-50 százalékig is ki lehet tartani. Ez kifejezetten a szovjet-orosz gondolkodásból ered, a nagy számok a hagyományosan értelmezett műveleteknél ugyanis így mutatták. Ez például teljesen érthetetlennek tűnt az amerikaiak számára, hiszen nekik más a kiindulópontjuk."

Bakos Csaba szerint maga a képzés egyébként nem tér el olyan nagyon jelentősen. „A West Pointon is működik egy hallgatói dandár, amely összefogja a napi élet tevékenységeit, akárcsak nálunk az MH Ludovika Zászlóalj. Ők is nagy hangsúlyt fektetnek a fizikai képzésre, és mindkét helyen nagyon értékes, egyetemi jellegű képzést, akadémiai tudományos tevékenységet folytatunk. A különbség tehát inkább a nüanszokban bújik meg. Az amerikai oktatás-módszertan alapból másmilyen: ők nem a frontális oktatásban hisznek, hanem inkább a szókratészi mester-tanítvány modellben, ahol a tanítvány megy a mesterhez. Ennek megfelelően én is mindig előre kiadtam az anyagot, ezt a hallgatók feldolgozták, maga az óra pedig utána arról szólt, hogy az így felkészült kiscsoportok lefolytatták a maguk vitáit. Az oktató ebben a rendszerben tehát nem feltétlenül a lexikális tudását adja át a diákoknak, hanem egyfajta vezetőként a tanulási folyamatot irányítja. A cél pedig az, hogy a kadétok minél több vezetővel ismerkedjenek meg a tanulmányaik során, így is csiszolva a saját tudásukat" – érzékelteti az alezredes. „Szintén eltér, hogy ugyan ők is hadnagyokat avatnak, de miközben nálunk a végzősök már konkrétan felkészített katonák, például lövésztisztek, náluk csak ezután következik a saját fegyvernemi vagy szakcsapati iskola elvégzése. A West Point inkább arra tanít, miként lehet valaki tiszt egy életen át. Ahogy ők mondani szokták, a nemzet és a szárazföldi haderő jövőbeli vezetőit képzik."

És mindez nem túlzás: a többek között például saját kórházzal is rendelkező West Point bázis mintegy 25 ezer embernek ad otthont, akikből körülbelül négyezren katonák. „Az amerikai szárazföldi haderő rengeteg intézményből fogad tiszteket, mintegy tíz százalékuk érkezik innen. A tábornokoknak a fele viszont West Pointon végzett. Azt hiszem, ez jól mutatja az oktatás minőségét" – mondja Bakos alezredes, aki szerint az intézmény legendás hírneve abszolút megérdemelt, és minden kadét roppant büszke is arra, hogy ide járhat. „Az egész rendszert áthatja, hogy a kadét a legfontosabb, és maguk a kadétok is rendkívül komolyan veszik, hogy ők a West Point hallgatói. Az amerikai tisztek mentalitása is példaértékű. Talán tíz nap szabadságuk van egy évben, de legfeljebb két-három napokra mennek el, és tényleg reggeltől estig dolgoznak, maximálisan kihasználnak minden percet. Tréfásan itthon is szoktuk mondogatni, hogy egy nap huszonnégy órából és az éjszakából áll, azonban ott láttam először mindezt ténylegesen is átültetni a gyakorlatba. Szó szerint elképesztő munkatempót diktálnak, és a kadétokba is belenevelik ezt. Felelősséget adnak nekik, hogy megtanuljanak élni vele – így kapják meg azt a morális belső töltést, amely miatt aztán annyira magas a megítélésük. Ebben természetesen az is közrejátszik, hogy a képzési rendszer 1802 óta töretlen. Ismét csak egy példa: például ha egy kadétot puskázáson kapnak, róla is hallgatói becsületbíróság dönt, és általában kizárják. Az intézmény parancsnokának van mérlegelési joga, visszaküldheti megfontolásra nekik a döntést, de a végső szót nem ő mondja ki."

Bakos alezredes hozzáteszi: az amerikai társadalomban alapból is nagyon magas a katonák presztízse. „Például amikor egyenruhában elmentem kiváltani az ottani TAJ-számomat, egy idős hölgy odajött, és megköszönte a szolgálatomat. Megköszöntem, de azért megkérdeztem: ugye tetszik tudni, hogy én nem amerikai vagyok? Mire csak annyit kérdezett vissza: szövetségesünk? Mondtam, hogy igen. Erre ő: akkor nagyon köszönöm! Nálunk még csak most ébredezik ez a szellemiség, és például a határon szolgáló katonák, rendőrök megbecsülésében is visszaköszön. De idehaza inkább még csak impulzusszerűen érezzük a bőrünkön, hogy az emberek szeretik a katonákat: árvíz, hóhelyzet, határszolgálat idején. Az Egyesült Államokban mindez konstans."

Az alezredes kinti tevékenysége elismeréséül megkapta a nagy presztízsű US Army Commendation Medalt is, és azt mondja: életre szóló élményt jelentett számára a kint töltött kilenc hónap. „Nem lehet leírni, milyen érzés belülről látni ezt a rendszert, ott élni bent a támaszponton, elsétálni a temető mellett, ahol 1802 óta nyugszanak a West Pointon végzett katonák. Egyébként több magyar is van közöttük. Így kerültem például kapcsolatba Wass Albert egyik fiával is, aki nagyon elismert amerikai tábornok, valamint órát tarthattam Fred Franksszel, aki Vietnamban elveszítette a bal lábának jelentős részét, de 1991-ben Irakban a VII. páncélos hadtestet vezette és végül négycsillagos tábornokként vonult nyugállományba. Ezeket az élményeket nem lehet szavakba önteni, és különösen örülök neki, hogy a családom is kint lehetett velem megtapasztalni, átélni mindezt. Arról nem is beszélve, hogy az öt- és hatéves kisfiaim anyanyelvi szinten beszélnek angolul. A világ első számú katonai vezetőképző intézetében is jó volt magyar tisztnek lenni, hiszen az elismerésem nemcsak nekem, hanem a Magyar Honvédségnek és a magyar tiszti karnak is szólt."

Fotó: Szilágyi Dénes (NKE), USMA és Bakos Csaba Attila alezredes archívuma