„Addig maradunk, ameddig szükség van ránk…”

A Honvédkórház központi műtőjében dolgozom, mellette az AMS-szolgálatnál is tevékenykedem. A 2010-es árvíz idején úgy gondoltam, hogy minden segítség elkel. Oda mentünk egy páran, ahol szükség volt ránk. Nagyon örültek nekünk, utána érkeztek a kórházba a köszönőlevelek. Ekkor ötlött fel bennem, hogy egy mentési csoportot verbuváljak. A Honvédkórház több dolgozója, köztük aneszteziológusok, sebészek, műtősök jelezték, hogy szívesen csatlakoznának. A vörösiszap-katasztrófánál már így, szervezetten voltunk ott. Sajnos nagy szükség volt a segítségünkre. Többen felfigyeltek a működésünkre, így legközelebb a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság keresett bennünket. A tanyasiakon kellett segítenünk, akik a kemény télben szinte el voltak vágva a külvilágtól. A rendőrséggel a munkakapcsolat ezután sem szűnt meg. Így indult be Nagykáta környékén a Tanya-Mentő-Rendőr program, amelynek már nemcsak egészségügyi, de bűnmegelőzési célja is volt, hiszen minden alkalommal, amikor kimentünk valahová, egyenruhás rendőr is jött velünk. Ezért amellett, hogy segíteni tudtunk a rászorulókon, a környéken egy idő után a bűnözési statisztikák mutatói is javultak.

Mit csinál az önkéntescsapat, amikor nincsen krízishelyzet?

Óvodákba, iskolákba járunk megelőzési előadásokat tartani, vagy sportrendezvényeket biztosítunk. Engedélyünk van mindenre, hiszen a csapat letette a nemzeti minősítő vizsgát, azaz mind a katasztrófavédelemnél, mind a Budapesti Önkéntes Mentőszervezetnél regisztrálva vagyunk.

Milyen finanszírozási háttérrel tudnak működni?

A kollégákkal együtt teljesen önkéntes alapon látjuk el ezt a feladatot, de természetesen az anyagi eszközöket, például az üzemanyagot nem tudnánk saját zsebből előteremteni. Ebben sietett a segítségünkre számos civil cég és vállalkozás. Olyan is van közöttük, amelyik kérte, hogy ne tüntessük fel a támogatók között, mert teljesen névtelenül szeretne szponzorálni bennünket.

Hogyan került a csoport a déli határra?

Az együttműködés a már említett téli segítségnyújtás idejére nyúlik vissza. Tavaly karácsonykor a hajléktalanok ellátásában kérték a segítségünket, azóta is tartjuk a kapcsolatot a csongrádi rendőrökkel. Miután a migránsok száma ugrásszerűen nőtt az utóbbi időben, a segítségre szorulók is többen vannak. A megyei rendőrfőkapitány személyesen kért fel bennünket az újabb feladatra, azóta minden csütörtöktől hétfőig ott vagyunk, és ellátjuk a rászorulókat. Több segélyszervezet is tevékenykedik a környéken, de a röszkei menekültbázis területére betegszállítási céllal például csak bennünket engednek be.

Hol van a csapat szállása?

A Szegedi Rendészeti Szakközépiskolában kaptunk helyet és teljes ellátást.

Hányan vannak a helyszínen egyszerre?

Négyes váltásokban dolgozunk. Négy emberünk mindig lent van, hogy azonnal tudjon indulni, ha riasztják.

Hogyan zajlik egy mentési akció?

Ha a helyszín közelében vagyunk, akkor viszonylag egyszerűen eljutunk oda, ahol szükség van ránk. Ha éppen pihenünk, olyankor ránk telefonálnak, ismertetik velünk a problémát, mi pedig elindulunk, majd egy előre megbeszélt ponttól rendőri felvezetést kapunk, hiszen nekik van pontos helyismeretük a zöldhatáron. A helyszínen aztán megpróbáljuk ellátni a beteget, ha pedig kórházi ápolásra szorul, akkor szintén rendőri segítséggel beszállítjuk Szegedre.

Milyen jellegű esetekhez riasztják a csapatot a legtöbbször?

Óriási számot fogok mondani, naponta 300 körüli ellátást végzünk. Ebben persze minden benne van, a legapróbbtól egészen a komoly esetekig. Ezeknek a jelentős része végtagsérülés, nagy hányada pedig napszúrás. Utóbbi a gyerekeknél és az időseknél jelentkezik elsősorban.

Mi volt a legsúlyosabb eset, amihez hívták önöket?

Éppen a napokban történt. Kora reggel egy szír csecsemő miatt riasztottak bennünket, az egy hónapos gyerek nem lélegzett. Időben értünk a helyszínre, a kicsinek a nyelve hátracsúszott, ezért nem kapott levegőt. Sikerült a légzést újraindítanunk, azután a gyereket beszállítottuk a szegedi klinikára. Azóta stabilizálódott az állapota, már jól van.

Mit éreznek ilyenkor?

Közben nincs idő gondolkodni, mindent a protokoll szerint csinálunk. Utána, amikor sikeresen túl vagyunk a dolgon, már előtörnek az érzések is, de ott és akkor, a mentés közben nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármi elvonja a figyelmünket.

Milyen támogatást nyújt a Honvédkórház az önkénteseknek?

A legnagyobbat, amit csak nyújthat. A mentési munkálatokat immár nem az éves szabadságunk terhére végezzük, hanem hivatalos távollétként. Ha az MH Egészségügyi Központ nem támogatna bennünket ilyen módon, nem is tudnánk elvégezni a feladatainkat.


Meddig maradnak még az önkéntescsoport tagjai a déli határon?

Addig maradunk, ameddig szükség van ránk. Márpedig úgy látom, jó darabig még kelleni fog a munkánk…