Átírta a hadviselés szabályait a lőfegyver a kora újkorban

Szöveg: Kovács Dániel | 2014. február 1. 10:49

A kora újkor hajnalán a nagy létszámban, négyszög alakba felállított pikások jelentették az újítást, a 16. században második felében pedig a lövészkatonák hatékony alkalmazásán dolgoztak a hadművészet teoretikusai – derült ki dr. Kelenik József alezredes, a HM HIM múzeumigazgató-helyettese előadásából a „Hadtörténelmi délutánok” elnevezésű programsorozat idei első előadásán.

A megszokott huszadik századi témáktól eltérően a kora újkor került terítékre a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban. A „Terció, négyszög, csatárlánc – Gyalogsági harcászati formák és eljárások a 16. század első felétől a 17. század közepéig" címet viselő előadásból kiderült: az új típusú harceljárás Svájcban kezdett el kialakulni. A hosszú, közel hat méteres pikákkal felszerelt, négyszög alakban felállított, nagy tömegben bevetett gyalogosokat itt alkalmazták először, majd innen terjedt el fokozatosan Európa szerte. Bár a lőfegyverek ekkor már jelen voltak, az alapot még a hatalmas, tömör négyszögbe állított katonák jelentették. Ez leginkább a körkörös védelem kialakítását szolgálta, elsősorban a lovasrohamok ellen.

Közelharcban kiváló fegyver volt a pika

Kelenik József elmondta: a korszak katonái jellemzően zsoldosok voltak, a szociológiai kutatások pedig azt mutatják, hogy ezek a katonák a 16. század elején általában a középosztály soraiból verbuválódtak. Ez már önmagában is jelentős változást hozott a középkor után, ahol a katonáskodás a nemesek előjoga volt, és megteremtette a társadalmi mobilitás alappillérét, a felemelkedés lehetőségét. A katonaság ekkor presztízsszakmának számított, ami kedvezően hatott a morálra is.
A század közepe-vége táján zajló nagy háborúk azonban felőrölték azokat a rétegeket, akik közül a zsoldosok kikerültek, a sereget pedig továbbra is fel kellett tölteni, így került ki az utánpótlás egyre alacsonyabb osztályokból. A zsoldosok toborzása egyre inkább jövedelmező üzletté alakult azok számára, akik rendelkeztek a megfelelő tőke mellett némi katonai szaktudással is. Ez a folyamat, bár rányomta a bélyegét a katonák felkészültségére és moráljára egyaránt, mégis megfigyelhető volt Európában.

Kelenik József rámutatott, a kora újkor technológiai színvonalával ugyancsak drága volt a katonák felszerelése. Az élelmezés, az egyéb járulékos kiadással együtt, tekintve hogy nagy létszámú seregek álltak állandó szolgálatban, ugyancsak megviselte az államkasszát. Nem véletlen, hogy például Franciaországban, még a 17. század végén is az állami jövedelmek nyolcvan százalékát fordították katonai kiadásokra. Egy katona eltartásához tizenöt-húsz jobbágycsalád munkájára is szükség volt éves szinten.

A századot végigkísérte az a kérdés, melyik formációban tudnak a legjobban együttműködni a különböző fegyverekkel felszerelt katonák

Az alezredes kiemelte: a 16. század közepén indult el az a minőségi változás, amely a lövészkatonák felértékelődését, és teljesen új harceljárásokat eredményezett. A kor mesterei nem voltak képesek olyan páncélt alkotni, amely golyóálló lett volna, így amíg a katonák a szúró-vágó fegyverektől védve voltak közelharc közben, a lőfegyverek komoly kárt tudtak tenni bennük. A katonai szakértők új formációkat kezdtek létrehozni, melynek már nem az eddig favorizált pikásokból álló négyszög volt az alapja. Helyet kellett találni az egyre hatékonyabban működő gyalogos lövészeknek is, akiket viszont egyvalami fenyegetett igazán, a pusztító erejű lovasroham, ami ellen nem tudtak hatékonyan védekezni, hiszen a lőfegyver újratöltése akkoriban elég sok időt vett igénybe. A lovasok ellen azonban kiválóan alkalmazhatók voltak a pikások, akiknek most már a lövészek védelme lett a feladatuk.

A századot végigkísérte az a kérdés, melyik formációban tudnak a legjobban együttműködni a különböző fegyverekkel felszerelt katonák. Az egyik ilyen alakzatban a pikások a formáció közepén kaptak helyet, körülöttük helyezték el a lövészeket, akik így minden irányba szabadon adhattak le lövést, a lovasrohamtól pedig megvédték őket a pikások.
Ahogy javult a lőfegyverek minősége, úgy kellett a teoretikusoknak újragondolni az eljárásokat, ez a folyamat pedig végigkísérte az egész évszázadot, mígnem Orániai Móric „feltalálta a spanyolviszt" és az ókori római hadsereg elrendezését vette példának, mikor létrehozta a híressé vált németalföldi brigádokat, melyekben a pikások középen, a lövészek pedig, kisebb egységekre osztva a szárnyakon helyezkedtek el.