Az ellenség csak addig ellenség, amíg lőni tud

November 29-én a dél-baranyai Terehegyet is elfoglalták az oroszok, majd december 1-jén a tőle két kilométerre lévő Harkány került sorra (Terehegy csak 1977-ben olvadt Harkányba).

Az orosz csapatokat követő, december 6-án érkező és rendfenntartó feladatokat ellátó bolgár katonaság kifejezetten barátságos viszonyt alakított ki a civil lakossággal. Az akkori szemtanúk elmondása szerint, a bevonuló bolgárok Seress Rezső slágerét, a Szomorú vasárnap-ot énekelték, ezen kívül rendkívüli gyerekszeretetüknek és szívélyességüknek is hamar tanújelét adták. A bolgár hadak ebbéli tulajdonságainak kifejezetten örültek a terehegyiek, mivel csak az altiszti-tiszti állományt szállásolták a harkányi MÁV-gyógyszállóba, a sereg többségének (közel ezer főnek) a lakosság adott fedelet a feje fölé.

A háborús körülményekhez képest idilli állapot mindenkit megnyugtatott: itt már háború nem lesz. Így telt a karácsony és a tél hátralévő része, mígnem 1945. március elejére a németek hídfőállást építettek ki a Dráván és megindultak – terveik szerint a Tenkes-hegyen keresztül – Pécs irányába, rendkívüli tüzérségi előkészítést követően.

A történelem azóta Dráva-menti csatának hívja az akkori eseményeket, amelyekből Terehegyen és Harkányon kívül, jó néhány ormánsági településnek kijutott. Főleg a háború zajából és az elesett katonák temetéséből, merthogy – szerencsére – a civil áldozatok száma csekély volt. Történt mindez annak ellenére, hogy a németek „iszonyú tűzerővel" támadtak. (A civileket illető statisztikában nyilván komoly szerepe volt annak a ténynek is, hogy a két település lakosságának java része a Tenkes oldalában található pincékbe menekült.)

A német tűzerő elsősorban a rendfenntartó bolgár csapatokat sújtotta, ők akkoriban úgy fogalmaztak: szinte két tűz közé szorultak, az egymást támadó német és orosz csapatok közé. Helybéli szemtanúk elmondása szerint, az oroszok szinte pajzsként tolták maguk előtt szerencsétlen bolgárokat, bár ők, már csak fegyverzetüket tekintve sem voltak alkalmasak arra, hogy a német tankokkal, ágyúkkal szembeszálljanak.

A csata eleinte bizonytalan kimenetelű volt, akadt olyan ormánsági falu, amely egy hét alatt többször is „gazdát cserélt", ám március közepére a német támadás kifulladt. Az 1945. március 6-án kezdődött ütközet, március 16-án véget ért. A két falu népe azonban óvatos volt. Olyannyira, hogy április elején a harkányi körjegyzőségnek kellett utasításba adnia: most már mindenki térjen haza az otthonába, nem állhatnak tovább üresen, gazdátlanul a porták!

Az elesett katonákat illető statisztika azonban egész másként festett, mint a civil áldozatoké: Harkányban „650 egyéni és 850 hősi halottat szenvedtek a bulgárok", az oroszok közül 209 hősi halottat temettek el a falu közepén, a tőle másfél kilométerre lévő Ipacsfán pedig „124 egyéni sír, 1 tömegsír és 50-50 hősi halott" volt a tragikus számvetés.

Harkányban a bolgár hősi halottak a város határában kaptak síremléket, sírhelyet; az oroszok pedig továbbra is ott nyugszanak, ahová a csata után eltemették őket, a város  közepén.

Negyven sír az orosz katonáké – és ma már egy sír az elesett német katonáknak is megadja a kegyeletet. Ez utóbbit egy német házaspár állította, valamikor a rendszerváltás után. Holtukban békében élnek egymással a korabeli ellenségek, avagy – ahogy Dezső László helytörténész fogalmazott: az ellenség csak addig ellenség, amíg lőni tud…