,,Azt hiszem, szerencsés csillagzat alatt születtem”
Szöveg: Antal Ferenc | 2016. január 7. 7:22A nők között Szepesi Csenge, a Furkó-branch soproni versenyzője nyerte meg a WKO shinkyokushin karate világbajnokságot Tokióban. A japánok rácsodálkoztak, hogy nem „főállású sportoló”, hanem fogorvosként dolgozik. Szakmájáról, az edzésekről és a világbajnokságról kérdeztük sorozatunk legújabb részében.
Miként illeszthető össze, hogy egy fiatal csinos nő, aki ráadásul fogorvos, ilyen kemény küzdősportot űzzön?
Igen, ez valóban egy paradoxon. Civilben fogorvos vagyok, ami egy kifinomult, esztétikai munka. Mellette pedig, a karate-pályafutásom során, a páston összeverjük egymást az ellenfelekkel. Amúgy egyáltalán nem vagyok ilyen vad természetű és teljesen véletlenül kerültem bele a karate világába: tizenhét éves koromig úszó voltam, utána – viszonylag későn – váltottam, és ekkor jött a karate. Arra gondoltam, ha már addig is végigversenyeztem, miért ne tenném ezt a karatéval is, hiszen a verseny teszi számomra értelmessé a sportot. Az pedig, hogy fogorvos legyek a családi tradíciónak köszönhető, hiszen édesanyám fogorvos, apukám pedig állatorvos, sőt a nagyszülők is szakmabeliek voltak. Nagyon megtetszett a fogászati szakma, mert úgy gondolom, az ember itt jót tud tenni a másikkal. Persze az sem volt utolsó szempont, hogy ehhez a szakmához hozzá tudtam alakítani a sportpályafutásomat.
Konkrétan a karate melyik válfaját űzöd?
A shinkyokushin karatét, tehát a full contact változatot. Ez azt jelenti, hogy teljes erejű ütéseket és rúgásokat viszünk be az ellenfélre, és a meccs az ellenfél „leütéséig" megy. Néha előfordul, hogy az ember vérzik, de ez benne van, erre így kell készülni.
Ez olykor azért jelentős sérülésveszéllyel is járhat?
Szerencsére eddig az eltört lábujjaimon kívül semmi más sérülésem nem volt, hálát is adok azért az égnek, hogy ilyen fizikumom van. Természetesen az edzőmnek, Polacsek Zoltánnak is hálás vagyok, aki úgy készít fel, hogy ne legyen komolyabb sérülésem.
Miért pont ezt a stílust választottad?
Úgy gondolom, a dolgokat nem érdemes csupán félig-meddig csinálni. Ha már egyszer küzdősport, akkor legyen az a legkeményebb, legyen a legértelmesebb, legyen élethű. A kyokushin karate pedig pont ilyen. A fejütés ugyan hiányzik, de talán egy nőnek az nem is olyan fontos, így legalább szebb marad az orra…
Hogyan kezdődött a pályafutásod, kik voltak a meghatározó szereplők?
Tizenhét évesen a soproni Kamikaze Egyesületbe kerültem, a kezdetektől fogva Polacsek Zoltán az edzőm. Számomra a legfontosabb a lojalitás. Ha valami működik, bevált és összecsiszolódtunk, akkor ezt csinálni kell. Voltak próbálkozások, hogy elcsábítsanak, de rossz lóra tettek. Száz százalékig megbízom az edzőmben és tudom, neki köszönhetem azt, hogy az első C-kategóriás versenyemet megnyertem, valamint azt is, hogy ezzel a tudásommal meg tudtam nyerni a világbajnokságot.
Hogyan kapcsolódik ehhez a pályafutáshoz Furkó Kálmán?
Furkó Kálmán a mi szervezetünk, vagyis ahogy mi hívjuk, a mi branchünk elnöke. Amikor magyar szervezet szétvált három branchre, az edzőmmel úgy döntöttünk, hogy őt fogjuk követni, hiszen az ő neve tradíció és érték is egyben. A Dunántúlon egyedül a mi soproni klubunk tartozik hozzá. Végig hittünk az ő támogatásában, abban, hogy az ő kapcsolatai és tudása segítenek bennünket, és ez így is volt.
Furkó Kálmánnal kapcsolatban milyen személyes tapasztalataid vannak?
Mikor edzéseket tart, száz százalékig odateszi magát, még akkor is, ha éppen fáj a csípője, vagy már nem úgy mozog, mint harmincévesen. Nagyon kemény személyiség, akinek a stílusát el kell tudni fogadni. Maximálisan elvárja az embertől a mindenre kiterjedő képzettséget, igazi katonás rend van nála az edzéseken. Az évek során sikerült kialakítanom vele egy nagyon bensőséges kapcsolatot, és úgy gondolom, sikerült elnyernem a bizalmát. Az általa megkövetelt katonás rend számomra is nagyon fontos, miközben én egy nagyon laza személyiség vagyok. De ha arról van szó, hogy koncentrálni és összpontosítani kell, akkor ez a Furkó Kálmán-féle módszer dolgozik bennem. Enélkül nem nyerhettem volna meg a versenyt Japánban.
Ez a súlycsoport nélküli shinkyokushin karate világbajnokság volt Tokióban, amelyet négyévente rendeznek meg. Már a nevéből is látszik, itt mindenki mindenkivel összekerülhet, és csak egyetlen bajnokot avatnak. A mi stílusunknak ez a csúcsa! Kieséses rendszerben küzdöttünk, tehát aki az első körben kiesett, utazhatott is haza. Furkó Kálmán is kint volt, megnézett engem, és szurkolt nekem. A megmérettetés során végig éreztettem vele, hogy megbízhat bennem, és meg fogom csinálni. A végén nagyon örült a győzelemnek, talán egy kicsit meg is hatódott.
Mindez hány meccset jelentett?
Öt meccs volt, ebből négy japán és egy litván ellenféllel. Az elődöntő volt a legnehezebb, hiszen ott már egy háromszoros súlycsoportos világbajnokkal küzdöttem, akinek nagyon nagy rutinja volt és azt ki is használta. Hat percen keresztül gyűrtük egymást, és az ötödik percnél éreztem először azt, hogy most teljesen összetörtem, és mint a kártyavár, összehullott az ellenfél. Ez nagyon jó érzés, mikor tudja az ember, hogy fölényben van és az ellenfél ezzel nem tud mit kezdeni.
Milyen érzés volt a karate őshazájában nyerni?
Hálát adtam az égnek, hogy sikerült. Két-három hétnek el kellett telnie, hogy realizálódjon bennem a győzelmem. Rengeteg gratuláló üzenetet kaptam, és azt is elmondták az emberek, hogy potyogó könnyekkel nézték végig a döntőt és, hogy mennyire büszkék rám. Fantasztikus érzés volt!
Igen, többször is visszakérdeztek, hogy jól értik-e, valóban orvos vagyok? Azt hitték, viccelek, számukra elképzelhetetlen volt, hogy valakinek ilyen szakmája legyen a sportkarrier mellett. Szerintem Európában ez kivitelezhető, hiszen csak a sportból nem élünk meg, ezért kell egy szakma is. Hozzáteszem: nekem nem a megélhetésem miatt ez a szakmám, hanem, mint említettem, a családi hagyomány miatt.
A napi két edzés mellett mennyi volt még az az edzésmunka, amit belefektettél a világbajnoki győzelembe?
Maradtam a napi kettő edzésnél. Nem kellett emelni ezt a számot, inkább arra koncentráltam, hogy minőségibb legyen a munka, jobb legyen a koncentrációm. Nagyon nehéz volt fejben végigcsinálni, a végén már tényleg eljutottunk a határig.
Milyen hosszú egy-egy edzésed?
A reggeli edzés egyórás, a délutáni pedig másfél-kettő. Furcsa szokásom, hogy szeretem túledzeni magam – sokszor vissza is kell fognom magam -, mert nagyon élvezem az edzésmunkát. Vallom, nem kell túl hosszúra nyújtani az edzést, ám az legyen minőségi és akkor belefér még mellé a magánélet és a munka is.
Hogyan építed fel az edzésed?
Ízületi bemelegítéssel kezdünk, amit állóképességi futás, majd gimnasztikai gyakorlat és a nyújtás követ. Amikor ezt a blokkot teljesítem, akkor jön a „fő rész", ami mindig más. Hétfőnként általában pajzsos edzés, ami az állóképességet és erőnövelést célozza. A szerdai edzésünk pontkesztyűs, amivel a pontosságot gyakoroljuk, a küzdelem pedig pénteken van. Szerencsére a klubban nagyon sok jól megtermett férfi karatézik, így mindig vannak ellenfelek is, akikkel küzdhetek.
A világbajnoki cím mellett van egy súlycsoportos világbajnoki harmadik és negyedik helyezésem, amiket Szentpéterváron és Vilniusban szereztem. Ezen kívül háromszoros nehézsúlyú Európa-bajnok vagyok és négyszeres második helyezett. Voltam egyszer súlycsoport nélküli Európa-bajnok is, és ezekhez még számos nemzetközi cím is társul.
Hogyan tovább, van még újabb célod?
Természetesen vannak újabb céljaim. A japán győzelem hatalmas energiát adott nekem, tehát mindenféleképpen lesz még rólam hír…
1. danos mester vagy, a civil életben kellett már használnod a tudásodat?
Furkó Kálmánnál vizsgáztam az első danra. Ő tanított meg arra, hogy a tudás nem az öv színében rejlik. Az edzőtermen kívül egyébként jámbor lélek vagyok, és úgy gondolom, fel tudom mérni, hogy milyen veszélyeket rejthet egy-egy szituáció. A kyokushin karate felkészít arra, hogy az ember tudja a korlátait, és elkerülje a buta helyzeteket.
Szabadidődben mivel foglalkozol?
Nagyon sokoldalú vagyok, szeretek színházba, operába, koncertekre járni. Emellett hegyet mászok, utazom, kirándulok, termálfürdőbe járok. A munkám kapcsán járok fogászati továbbképzésekre is. Amit ad az élet, azt igyekszem kiélvezni.
Meddig tervezed még az aktív sportpályafutást?
Úgy hiszem, a versenyzést egy nő legfeljebb harmincéves koráig folytathatja, mert akkor már más lesz a fontos, a gyerek és a család. Egyelőre ennyivel tartoztam mindenkinek: hogy kicsúcsosítsam, amit gyerekkorban elkezdtem. De meglátjuk, mit hoz még a jövő…
(KüzdőSportrék című sorozatunk többi részét ide kattintva olvashatják el!)
Fotó: Füzes Judith és Szepesi Csenge magánarchívuma