A keleti hadszíntér osztrák–magyar szakaszán lényegében 1916 januárja óta nyugalom uralkodott. Az utolsó komolyabb összecsapás a Strypa folyónál, illetve Czernowitz előtt 1915. december 27. és 1916. január 19. között megvívott „újévi csata" volt, amelynek során a Karl von Pflanzer-Baltin vezérezredes által irányított osztrák–magyar 7. hadsereg legyőzte az orosz 7. és 9. hadsereget. 1916 tavaszán aztán a cári csapatok – a Verdunnél szorult helyzetbe került franciák kérésére – a németek által felügyelt frontszakaszon, egészen pontosan Fehéroroszországban, a Naracs-tónál lendültek támadásba. A gyalogsági roham háromnapos tüzérségi előkészítés után, március 18-án vette kezdetét, annak ellenére, hogy egy nappal korábban a támadók szempontjából kedvezőtlen változás állt be az időjárásban: az erőteljes olvadás következtében 17-én sűrű köd alakult ki, miközben a csatatér sártengerré vált. A cári hadvezetés ugyanakkor úgy látta, hogy a több mint hétszeres túlerő birtokában (a frontnak e szakaszán 360 ezer orosz katona állt szemben mintegy 50 ezer némettel) még ilyen, kevésbé ideális körülmények között is megkezdhetik az előretörést. Az egekbe szökő, a hadművelet végére a százezer főt is elérő veszteségük azonban rádöbbentette őket tévedésükre.
További részletek a Magyar Honvéd magazin szeptember 16-án, pénteken megjelenő számában.