„Egyenes ember voltam világéletemben, és ezt vártam el mindenkitől”

Minden gyerek számára meghatározó a mozgás szeretete. Önnél hogyan alakult ki a sport iránti elkötelezettség?

Ahogy visszaemlékszem, sportszerek mindig is voltak a ház körül, hiszen apám is sportszerető ember volt. Fiatal korában Békés megyében, ahol nevelkedett, a Körös-parton összejöttek a társaival az iskolaszünetben, és az egész napot kint töltötték: úsztak, futottak, diszkoszt vetettek és természetesen fociztak. Szerette volna, ha én is sportra adom a fejem, és már kiskorom óta erre nevelt. Rengeteg labdajátékunk volt otthon, így amikor a húgaimmal hazamentünk az iskolából, befogott minket is a játékba. Akkoriban ez tetszett nekem, de még nem gondoltam, hogy valaha is testnevelő tanár lesz belőlem. Hetedikes koromban, amikor az iskolában súlylökésből osztályoztak, szerettem volna jó jegyet kapni, így délutánonként otthon gyakoroltam. Ezt látta meg apám egyik kollégája, aki fiatalkorában tízpróbázott, és hasznos tanácsokkal tudott engem segíteni. Idővel ez odáig fejlődött, hogy napi szinten edzettem a súlylökést.

Ekkor jöttek a középiskolás évek…

1961-ben, amikor elérkezett a felvételi ideje, vasutasgyerekként a vasútgépészetet választottam Budapesten, de ekkor már erősen meghatározta az életemet a sport, és atlétikából kívántam elérni eredményeket. A Kőbányai Törekvés Sportegyesülethez vitt az utam, ahol nagyon jó volt a társaság, és kiváló edző mellett sportolhattam. Eredményeim alapján mindig ott voltam az élcsoportban, de igazán kiváló eredményeket nem értem el. Viszont ekkor már tudtam, hogy a műszaki pálya helyett a sportot, a Testnevelési Főiskolát fogom választani. Ebben segítségemre volt a későbbi feleségem is, akivel közösen készültünk a felvételire. Neki sikerült is, mivel nagyon jól röplabdázott, de nekem sajnos nem jött össze, így mehettem dolgozni az Északi Járműjavítóba. Azonban nem adtam fel, továbbra is készültem a felvételire, mellette pedig atlétikai edzésekre jártam. Kemény volt, de bírtam, mert akartam! A következő évben úgy vettek fel, hogy be kellett vonulnom előfelvételire Egerbe, a felderítő-zászlóaljhoz. Ez az időszak meghatározta a későbbi pályámat, hiszen tetszett a nagyon sokrétű kiképzés. Itt találkoztam először a közelharccal, ami óriási hatással volt rám, de ekkor még mindig az atlétikában képzeltem el a jövőmet.

Mi hozta el a változást?

Dr. Galla Ferenc oktatta a judót és a birkózást. Nagyon tetszettek a pedagógiai módszerei és felkészültsége. Egyszer aztán odamentem hozzá azzal hogy tanár úr, belőlem katonatiszt lesz, és szeretnék mélyebb ismeretet szerezni a közelharcban. Attól kezdve fél négytől fél hatig atlétikát gyakoroltam, utána fél hétig röplabdáztam, a nap végén pedig judóra mentem. Ez idő tájt úgy gondolkodtam, hogy komplex szemlélet szerint fogom végezni a katonák testnevelését. A karatéról akkor hallottam először, amikor egy körlettakarítás során az egyik bajtársam talált egy újságot, amiben egy japán karatés harminc cserepet tört össze a kezével.

A főiskolai évek után hogyan alakult a pályája?

Amikor 1971-ben végeztem a TF-en, szerettem volna Szolnokra jönni, a felderítő zászlóaljhoz, de aztán végül Vácra küldtek el. Nem az volt az elképzelésem, hogy a híradó ezred testnevelője legyek, de itt is jó volt a társaság. A szívem mélyén viszont Szolnokra akartam menni felderítőnek. Néhány évvel később el is jött a megfelelő alkalom. Természetesen a sportfoglalkozások hozzám tartoztak, és amikor a szakaszommal Balatonkilitin egyéb okok miatt nem tudtunk ugrani, azt a feladatot kaptam, hogy tartsam meg a közelharckiképzést az első időszakos állomány részére. Rendbe raktuk a területet és nekiláttunk a feladatnak, amit rettenetesen élvezett mindenki. Volt ott mindenféle küzdősportos ismerettel rendelkező katona, de közelharcot még nem láttak. A foglalkozásnak pozitív visszhangja volt. A csoportfőnökségről megjelent a kiképzési program: 60 óra, elosztva két órával 30 nap, ennyinél már lehet tanítani. A TF-es ismereteim alapján olyan kurzust állítottam össze, amit a mélységi felderítőkre szabtunk. Legyen meg a bemelegítés, a fűrész, az állandó gyakorlás, a számonkérés és a levezetés a végén. Mindennek az volt az alapja, hogy „gyakorlás nem egyszer, hanem ezerszer". Azt szerettem volna elérni, hogy a katonák a középsőhöz igazodjanak, mert egy csoportban dolgoznak. Van egy mondás, miszerint egy csoport olyan erős, mint a leggyengébb ember benne. Tehát ezt figyelembe véve kell gyakorolni. A gyengébbnek igyekezni kell felzárkózni az erősnek visszább kell fogni magát. Együtt kell haladniuk.

Ezek szerint mozgalmas napjai voltak a szolnoki alakultnál eltöltött évek alatt?

Úgy is mondhatnám, volt mit csinálni. Mint a kiképzés felelőse, én osztottam be a kurzusokat a hat hónapos időszakban. Vezettem a katonai közelharc kiképzést. Ez a terület szívügyemmé vált. Érdekelt. Érdekelt a múlt. A magyar katonai kiképzés igen kiemelkedő volt, benne a szuronyharccal, a közelharccal. Tanulmányoztam más országok testnevelési szabályzatait. Külföldi útjaim során, amit lehetett megvettem. Egyre jobban belemélyedtem a karate gyakorlásába, tanításába. Karate klubot nyitottam és elkezdtem tanítani az érdeklődő fiatalokat. Masutatsu Oyama a Kyokushin Karate megalapítója, a Kyokushin módszertana filozófiája jól alkalmazható a katonai kiképzésben. Nagyon életszerű. Alkalmazkodik az élet kihívásaihoz. Az edzések követelményei mind technikai, fegyelmi, fizikai, magasak voltak. Mivel magam is ejtőernyőztem részt vettem a katonák földi felkészítésében. Természetesen nem csak egyedül rám hárultak ezeknek a feladatoknak az összeállítása, a kollégáim segítsége nélkül nem bírtam volna. A századparancsnokokkal közös dolgoztuk illetve azokkal a szakemberekkel, akik saját szakterületükön nélkülözhetetlen tapasztalattal rendelkeztek: gondolok itt búvárokra, vízi és hegyi kiképzőkre, híradókra valamint a felderítő csoportparancsnokokra. Velük közösen dolgoztam, egy fiatal testnevelő tiszt lendületével.

Mennyire volt meghatározó a karate szellemisége ebben az időszakban, hogyan hatott ez a fiatal testnevelő tisztre?

Érdekelt a karate hagyománya, szellemisége, múltja. Az Okinaván élő emberek kereskedtek egymással, de nemcsak portékákkal, hanem tudással is. Amikor a japánok betiltották a fegyverviselést, az egyszerű emberek elkezdték használni a szerszámaikat. Fejlesztették a képességeiket, és továbbadták olyanoknak, akiket ez érdekelt. Így alakultak ki a különböző stílusok is, amelyek elsősorban önvédelmi célokat szolgáltak. Ezek a mai napig érdekelnek. Ahhoz, hogy jól tudjuk oktatni, foglalkozni kell ezzel az igen terjedelmes anyaggal is, meg kell ismerni minél jobban. Fiatal korunkban minden információt begyűjtöttünk. Hiába a Testnevelési Főiskola hatalmas könyvtára, a ‘60-as években még semmi nem volt ott a karatéról. Viszont hasznos információkat gyűjtöttünk olyanoktól, akik megjárták a Francia Idegenlégiót vagy diplomatacsalád tagjaként lehetőségük nyílt Ázsiában különböző karate- vagy judo-oktatásra járni. Ma már az interneten több ezer film lelhető fel, én pedig érdeklődve figyelem még ma is a régi felvételeket.

Fiatal tisztként mennyit edzett?

Amikor gyerekkoromban elkezdtem sportolni, már mindennapossá váltak az edzések. Hozzászoktam ahhoz, hogy ha valamit el akarok érni, akkor azt be kell gyakorolni. Megvolt az akaratom és a kitartásom a gyakorlatokhoz. Amit meg kellett csinálnom, azt megcsináltam, és ugyanígy cselekedtem katonaként is. Amit meg kellett tanulni, azt képes voltam addig csinálni, amíg meg nem tanultam, és amit megtanultam, azt máig nem felejtettem el. Ebben az a nagyszerű, hogy a mozgásélmény elraktározódik, így évekkel később is megismételhető a begyakorolt mozdulat.

Mennyire volt nehéz a különböző sporttapasztalattal rendelkező sorkatonákat úgymond eggyé formálni?

Az állomány adott volt, velük kellett dolgoznom. Olyan ez, mint a főzés: abból főzök, ami van. Az én feladatom az volt, hogy összefogjam őket, ezáltal együtt dolgozzanak, együtt mozogjanak, és amit mondok, azt csinálja meg mindenki. Ha valaki soha életében nem esett a hátára, akkor azt meg kell tanítani rá. Ez nemcsak az ejtőernyősökre vonatkozott, hanem mindenkire, hiszen bármikor előfordulhat, hogy elesik, megbotlik, miközben átkel az akadályon. Nálunk mindenkinek rengeteget kellett mozogni, hogy megtanulja használni a testét, illetve, hogy növelje az állóképességét. Az emberi teljesítőképesség határtalan, ha hozzászokik a terheléshez. A célunk az volt, hogy hátizsákban is bírja a katona a tempót vagy a mászást. Az elvem értelmében mindig a saját testsúlyos edzések álltak a középpontban, hogy erős legyen a törzs, a tüdő, a szív legyen rendben, legen egészséges a katona. Az ember sérülékeny, és ha nem ügyel az egészségére, akkor még inkább az lesz. A testnevelő feladata, hogy ezt az egészséget megőrizze. Én megtaláltam a számításaimat ebben a szakmában.

Japánban is elismert harcművészként tekintenek önre, rengeteg tanítványa jutott el a csúcsra szakmai berkeken belül, nemrég pedig megkapta a Magyar Olimpiai Bizottság kitüntetését. Melyik elismerésére a legbüszkébb?

Az eltelt időszakban kaptam pár elismerést, de azt hiszem, az Olimpiai Bizottság kitüntetése áll hozzám a legközelebb. Olyan társaságban kaptam, ahol mindenkinek páratlan sportteljesítménye van. Fantasztikus érzés, hogy bekerültem ebbe a körbe.

Milyen érzés hallani, amikor egykori sorkatonái is büszkén emlegetik, hogy Furkó Kálmán katonái voltak?

Mint mondjak erre? Számomra is nagy büszkeség, hogy ennél a zászlóaljnál szolgálhattam. Kemény voltam, sokszor nagyon kemény, de az én voltam. Nagyon szerettem a katonáimat, a közös bevetéseinket. Egyenes ember voltam világéletemben, és ezt vártam el mindenkitől.

Az ön által szervezett közelharctáboroknak is híre van a seregen belül és kívül egyaránt. Mi volt a táborok sikerének kulcsa?

Egy kollégámmal közösen találtuk ki ezeket a táborokat. Egerbe szerveztük őket, mivel ott volt a katonai kollégium központja. A felhívás szerint már harcművészeti tapasztalattal rendelkezőket vártunk, összesen hatvanan jöttek össze az elsőn. Reggeli tornával indult a nap, 10 órától szakmai foglalkozás következett, ami azt jelentette, hogy mindenki a saját stílusában edzett. Majd délután az akadályelemek leküzdését vettük át. Ez egy héten keresztül tartott. Mindenki feldobódva, élményekben gazdagodva ment haza.

Úgy tudom, még ma is aktívan edz.

Természetesen már nem úgy edzek, mint fiatalabb koromban, de a napi mozgás azért megvan. Rendszeresen úszok. Az edzőteremben a mai napig is gyakorlok. Érdekel a “KATA" , mozgásanyaga , és makiwarázom. A karate és a sportszervezettel kapcsolatos teendők lekötik napjaim nagy részét, illetve nagyon sok fiatal tanítványom útját egyengetem a dojóban is.

Fotó: Rácz Tünde