Filmes merülés – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

A feltételek a drámával kevert, ütközetekkel megspékelt sztorihoz persze adottak. Lent a mélyben nyomasztó a csend, s az ember elsődleges ellensége önmaga. Megáll az idő, a klausztrofóbia egy idő után mindent beborít, menni pedig nincs hová, csak menekülni azzal a nagy konzervdobozzal – jobb esetben üldözni egy másik konzervdobozt, amelyben a legénység ugyanolyan aggódva kapja fel a fejét minden nyikorgásra és kinti morajra.

A tengeralattjárós filmek forgatásában természetesen mindig is Hollywood járt az élen, voltak jobb és kevésbé sikerült próbálkozások, de a gyártási alapreceptet szinte mindenki igyekezett hűen követni: végy egy feszültséggel teli sztorit, válassz kiváló színészeket, egy hiba nélküli operatőrt és egy olyan rendezőt, aki biztos kézzel irányítja a csapatot. Mert ha ebben a műfajban hibázik valaki, az a film menthetetlen bukását vonja maga után, éppen az eszközök behatároltsága miatt.

Ami már nézhető…

Bár a tengeralattjárós ábrázolások a filmvásznon gyakorlatilag egyidősek Hollywood aranykorával, a korabeli technikai megoldások mai szemmel sok helyen igen kínosak. Egészen a hidegháborúig kellett várnunk arra, hogy elfogadható, sőt élvezhető minőségben kapjunk olyan alkotást, amelyet talán ma is megnézünk, ha másért nem, kordokumentumként tekintve rá. Az 1958-as Csendben fut, mélyen fut igazából a két főszereplő, Clark Gable és Burt Lancester miatt említésre méltó, nem minden esetben a szó pozitív értelmében. Tanúi lehetünk egy kifutóban lévő színészi iskola végnapjainak, amely a maga idejében teljesen elfogadható volt, ennél az alkotásnál azonban már erősen érződött a stílus- és generációváltás igénye. Abszolút nézhető mozi, amelyben a fő irány az összezárt emberek közötti kapcsolatra fókuszál, nem beszélve a markánsan megjelenő feszültségről és váratlanságról.

További részletek a Magyar Honvéd magazin április 9-én megjelent számában!