Gyorsan, bátran, hűséggel

Emléktáblát avattak a volt kerékpáros zászlóalj katonái tiszteletére Kiskunhalason. A megemlékezés résztvevőit Végső István, a rendezvényt szervező Pásztortűz Egyesület elnöke köszöntötte, majd Fülöp Róbert alpolgármester idézte fel a városban egykor szolgált katonák hősiességét. Az emléktáblát Rácz István főhadnagy, az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár katolikus tábori lelkésze és dr. Finta József érseki helynök áldotta meg.

Az ünnepséget követően a Ván Iroda Kft. földszinti termében egy, a kerékpáros alakulat életét bemutató fotókiállítás is nyílt, melynek vendégeit Vladár Károly világháborús katonadalokkal fogadta. A rendezvényre Dunapatajról, Kecskemétről és Szegedről is érkeztek egykori kerékpáros katonák leszármazottai.

Végső István történész a honvedelem.hu kérdésére válaszolva elmondta:
Oszlányi Kornél vezérőrnagy, az alakulat egykori parancsnoka (1936−1940) − a második világháborúban egyedüliként − kapta meg 1944-ben a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztet, ami a legmagasabb kitüntetés volt akkoriban. Pajtás Ernő szintén kerékpáros tiszt volt, és 1945-ben a Koronaőrség parancsnokaként ő menekítette ki az országból a nácik és a szovjetek elől a Szent Koronát. A háborúk persze ezt az egységet sem hagyták érintetlenül. Első áldozatuk nem a második világégés idején, hanem már hamarabb elesett. Kárpátalján 1939 márciusában egy kiskunhalasi fiatalember adta az életét a hazáért: „Zilah István maroknyi csapatát két szakasz ellenség, hatszoros túlerő támadta meg a falu szélén. A kerékpáros raj, melynek tagjai majdnem mind halasiak voltak, vitézül harcolt a sokszoros túlerővel szemben, s ebben a harcban elöl járt Zilah István rajparancsnok. Mikor az ellenséges túlerő a hősiesen küzdő raj tüzétől alaposan megtizedelve visszavonult, bajtársai tüzelőállásában vértócsában fekve találták Zilah Istvánt. Puskájából és tölténytáskájából az utolsó töltényt is kilőtte, s úgy halt meg, mint egy igazi hős parancsnok: beosztottjainak vitéz magatartásával példát nyújtva. Szíven találta egy ellenséges lövedék és azonnal meghalt."

Kerékpárosaink Felvidéken (1938), Erdélyben (1940) majd Délvidéken (1941) is jártak és teljesítettek katonai szolgálatot. Bár kezdetben igen sikeresen vetették be őket, a későbbiekben a modern hadviselés révén egyre inkább kiütközött az elmaradt gépesítés a kerékpáros egységeknél. Jó részüket át is alakították harckocsizó alakulattá, végül egyedül a halasi maradt meg, de komoly (részben német) fegyverállományt kapott cserébe. Ám ez sem menthette meg őket 1944 nyarán a szinte teljes pusztulástól. Lengyel területen a m. kir. 1. lovashadosztály részeként ők is elvesztették fegyverzetük és katonáik kétharmadát. A magyarországi harcokban már csupán partizánakciókkal tudtak vesztességeket okozni az ellenségnek. Végül osztrák földön tették le a fegyvert, míg laktanyájuk idegen kézbe került.