Harapófogóban – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

A 16. század középső harmadában, az oszmán hódítás nyomán kialakult politikai és katonai helyzetben egy sajátos egyezség jött létre a Bécsben székelő Habsburg király (egyben német–római császár) és a magyar rendek között. A nemesség ugyanis rádöbbent, hogy az ország fennmaradásához nélkülözhetetlen a Habsburgok támogatása, ám ezért cserébe engedményeket kell tenniük. Ugyanakkor a bécsi udvar is felismerte, hogy az oszmán hódítók elleni védekezéshez szüksége van a magyar rendek cselekvő részvételére, az általuk megszavazott adókra és hazánk erőforrásaira. E mindkét oldal részéről kiérlelődött felismerés nyomán jött létre az a kompromisszumos együttműködés, amely ugyan számos problémával terhelve, de több mint száz éven át működőképes maradt.Háborúból háborúba?Ám ebben az együttműködésben a 17. század közepére egyre nagyobb törések keletkeztek. A Habsburg monarchia energiáit ugyanis a század közepéig teljes mértékben lekötötték a harmincéves háború küzdelmei, így nem tudott szembeszállni a magyar rendiség megerősödésével. Éppen elég gondot okoztak az erdélyi fejedelmek (Bethlen Gábor és I. Rákóczi György), akik a protestáns hatalmakkal – elsősorban Svédországgal – szövetségre lépve többször is a birodalom ellen hadakoztak. Ezek a korlátozott intenzitású összecsapások rendre békekötéssel zárultak, amelyek mindannyiszor biztosították a rendi jogokat és a vallásszabadságot.A vesztfáliai béke megkötése (1648. október 24.) után a rendek azt várták a császártól és királytól, hogy a fegyvereit az oszmánok ellen fordítja. A fő célkitűzés ugyanis nem változott: a török hódítók elleni védekezés, illetve azok kiűzése az országból. A nemesség továbbra is tisztában volt azzal, hogy mindez csak a Habsburgok segítségével lehetséges, ezért tartottak ki mellettük mindvégig, egyben felismerték: a bécsi udvarral történő szembefordulás csak az oszmánoknak kedvezne.