Harminchat másodperc

Utolsó fékezés – csak úgy spriccel a hó. Leveszem a síszemüveget, visszanézek a pályára. Lassú, túl lassú; saját becslésem szerint legalább háromnegyed percig siklottam lefelé. A stopper már ötvenhét másodpercnél jár, de ugye most nem mérvadó. Igyekeztem jól bedőlni, de ebből így nem lesz győzelem. Valószínűleg a testtartás nem volt tökéletes.

Ej, az apám több trükköt is megtaníthatott volna, 1965-ben hadseregsíbajnok lett műlesiklásban. Órákat mesélt a hadsereg és a sílécek régről eredő összefonódásáról, a sítalpakon megtett hosszú kilométerekről, a nagy hidegekről. Mintha feléledni látszódna ez a szép hagyomány, már negyedik éve versenyzem itt. Emlékszem egyszer ködös, vizes, latyakos pályán szenvedtünk, de az idei már sorozatban a harmadik, havat szikráztatóan napos verseny. Működik a hóágyú most is, a pálya sima, fagyott. Tökéletes. Holnap a katonai meteorológia szerint jó sok hó fog esni, az nagyon lelassítana, talán egy perc fölé is.

Ott jön le Tibi, még jó, hogy nem vele kell versenyeznem. Profi. Ezek a veszprémi katonák sokat sportolnak, bár azért a mi alakulatunknál sem kell panaszkodni. Próbáltak rávenni bajtársaim, hogy próbáljam ki a snowboardot, mert azzal is lehet indulni. Azzal érveltek, hogy ott legalább nem kell a síbotokkal foglalkozni, nem zavarnak. Jobban ki lehet használni a test erejét, ügyességét. Tíz éve síelek rendszeresen, hozzám nőtt a síbot, nem tehetek róla. Szerintem orra esnék azzal a hódeszkával, aztán hétfőn kapnék a szolgálatban hideget-meleget. Na, mondjuk így is megkapom a beosztásom, ha nem szerzek legalább valamilyen érmet.

Tavaly ötödik lettem. Akkor bal lábbal keltem, nem voltam formában, és a vádlim is fájt egy kicsit. Most jobban felkészültem. Két hete még a helyszínre is elutaztam, ide, Eplénybe, hogy jobban érezzem a pályát. Megmutatom a szolgálati igazolványom és féláron síelhetek. Amúgy is hangulatos hely, a „Holle anyó"-nak nevezett faházzal, ahol nagyon finom teát kapni. Igazi fával fűtik, örökké lobog a tűz. Tényleg, iszom is egyet, kicsit átfáztam. A többiek már szögre akasztották a lécet, ideje csatlakozni. Nagyjából háromnegyed óra, és jön a következő futam. Ha gyorsabb leszek, még van esély, mert a két időeredmény közül a legjobb számít.

Lecsatolom a léceket és közben a legkisebbeket nézem, ahogyan ügyesen siklanak lefelé. Milyen jó a tartásuk… vagy tíz gyerek is rajthoz állt – legfiatalabbak külön versenye, jó móka lehet.

Bemegyek a faházba és rögtön fel is olvadok. Odamegyek a szervezőkhöz – bátorítóan mosolyognak. Állítólag az első futam leggyorsabbjának harminchat másodperc kellett csak. Azt is mondják, hogy idén száztizenketten neveztek. Nem rossz. Igaz, nem mindenki tudott róla. Bemelegítésnél látom, hogy épp velem szemben jön egy ismerős arc… ebben a fejvédőben nem ismerem meg még messziről, csak amikor közelebb ér és mosolyogva rám néz, akkor esik le – a volt parancsnokom. Pár éve ment nyugdíjba. Igazán indulhatna a versenyen a senior kategóriában, de ő inkább jól ismert vidámságával annyit mond: ez csak kikapcsolódás, hobbi, semmi több. Elköszön, és továbbindul a felvonó felé. Jó tíz perc lesz, amíg fölér, addig ő is gyönyörködhet a kopár erdő barnaságában és a behavazott tisztások fehérségében. Na, pechje van, megállították a tévések… ja nem, a katonai filmstúdiósok. Csak nem valami kamerával fog lecsúszni?

Elfogyott a tea, ideje készülni. Harminchat másodperc, harminchat másodperc… tudok-e ennél jobbat? Látom, a többiek is komolyan melegítenek, ők is le akarják győzni önmagukat. Végül az érem igazán nem számít, a lényeg, hogy az ember egy kicsit mindig jobb legyen. Meg aztán ki tudja, hátha lesz még valamikor az éves kiképzési tervben síkiképzés is… mert az ilyesmit ugye sosem lehet tudni.

Már a felvonón ülök, de nem érzek izgalmat. Igyekszem feleleveníteni magamban mindazt, amit apámtól tanultam. Ha lesiklottam, majd felhívom, hogy mi lett az eredmény. Végállomás, kiszállás. Lassan elcsúszok a rajthelyre… koncentrálni kezdek… harminchat másodperc… három-kettő-egy és…

Fotó: a szerző felvételei