Hetven év életveszély (1. rész)

1945 tavaszán Magyarországon elhallgattak a fegyverek. Az ország területén több mint hat hónapon keresztül húzódott a front, s még becslések sincsenek arról, hogy mekkora mennyiségű fel nem robbant vagy el nem használt robbanótest maradhatott vissza az egykori csatatereken, ismert vagy eldugott lőszerraktárakban. A harcok végeztével szinte azonnal megkezdődött az ország újjáépítése, és a mezőgazdasági munkákat is megkezdték a földeken. Mindezt azonban nehezítették az aknamezők, a hátrahagyott, valamint fel nem robbant lőszerek, gránátok és bombák…

Aknamentesítés

„Bár a tűzszerész-tevékenység már a második világháború előtt jelen volt a Magyar Honvédségben, sőt, maga a szó eredete egészen az Osztrák−Magyar Monarchiáig, az 1800-as évek végéig vezethető vissza, szervezetszerűen csak a háború után jelent meg a légoltalom kötelékében" − mondja Posta Lajos, aki az utóbbi hónapokban azt kutatta: hogyan kezdték meg tevékenységüket hazánkban a tűzszerészek a második világháborút követően. A nyugállományú őrnagy maga is tűzszerészként szolgált a Magyar Honvédségben, a jelenlegi alakulat, az MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred (MH 1. HTHE) korábbi felderítő-, illetve kiképzési főnöke is volt néhány évvel ezelőtti nyugdíjazásáig.

„A légoltalmi tűzszerészszolgálatot − melynek feladata légoltalmi körzetenként a szövetséges légi bombázásokat követően a fel nem robbant bombák hatástalanítása és összegyűjtése volt − német mintára szervezték meg. Az első időszakban az aknák felszedése jelentette a legnagyobb gondot. Azok az önkéntesek, akik ezt a munkát végezték, csak minimális kiképzéssel rendelkeztek, felszerelésük pedig még a hozzáértésüknél is szegényesebb volt. Eszközeiket, szúróbotjaikat, dobókörtéiket saját maguknak készítették. Akadt néhány érdekesség is e tevékenység során, a fel nem robbant bombák kiásásánál például fegyenceket alkalmaztak, mivel nagyon kevés tűzszerész volt, s így szerették volna elkerülni, hogy az esetleges balesetekben valamelyikük megsérüljön vagy meghaljon" − meséli Posta Lajos, hozzátéve: ez így ment egészen 1945 tavaszáig, a háború befejezéséig. A katonai vezetés eddigre látta be, hogy a helyzet kezelése komolyabb hozzáállást igényel, s parancsot adott a hét katonai kerületparancsnokságnak, hogy 31-31 fővel hozzanak létre aknakutató munkásszakaszokat. Munkájuk koordinálásával a Honvédelmi Minisztérium egyik osztályát bízták meg.

„Ez az aknakutató tevékenység elsősorban a gyalogsági és harckocsiaknák felszámolását jelentette. De emellett az elszórt különféle robbanótesteket is összegyűjtötték és megsemmisítették. Ahogy fejlődött az aknakutató munkásszakaszok tevékenysége, a vezetés létrehozott olyan szervezeti egységeket, amelyek már a lőszerbegyűjtéssel foglalkoztak" − mondja a nyugállományú őrnagy, megemlítve azt, hogy a szakaszok 1945 őszén arra kaptak parancsot, hogy az összeszedett robbanótestekből termeljék ki a robbanóanyagot. A gazdaságnak − elsősorban a bányászatnak − ugyanis szüksége volt a robbanóanyagra, amit az ország saját erőből ekkor még nem volt képes előállítani. Azaz az aknakutató szakaszok katonáinak a robbanószerkezeteket úgy kellett hatástalanítaniuk, hogy eltávolították belőlük a gyújtószerkezetet, majd a gránát- és bombatesteket Csepelre szállították, ahol kiolvasztották belőlük a robbanóanyagot. „Ennek során sajnos nagyon sok baleset történt, rengetegen vesztették életüket" − mondja Posta Lajos.

Centralizált tevékenység

„1946-ra kiderült, hogy a szakaszok tevékenységét centralizálni kell. Létrejött az 1. és a 2. aknakutató század. A budapesti székhelyű első század a fővárosban és az ország keleti felében dolgozott, emellett pedig a saját állomány feltöltését és kiképzését is itt hajtották végre. A második század felelősségi területe a Dunántúl volt, ők a volt frontvonalak, műveleti területek mentesítését kapták feladatul" − veszi át a szót Vörös Mihály főhadnagy, az MH 1. HTHE speciális századának parancsnoka. Hozzáteszi: a századokat megpróbálták korszerű felszereléssel ellátni, sőt szabályzókat, szakutasításokat is írtak, hogy legyen valamilyen kerete a tevékenységüknek.

„Problémát jelentett a gépjárműpark hiánya. Tömegközlekedési eszközzel jutottak el a helyszínre. Például vonattal, de olyan is előfordult, hogy azokon a területeken, ahol dolgoztak, a környező tanyákról lovas szekereket kértek kölcsön, és ezeken szállították a robbanótesteket" − mondja a főhadnagy, aki ugyancsak belemerült a tűzszerészek elmúlt hetven évének történeti kutatásába. Mint hozzáteszi: szerencsére az elöljárók ekkor már kifejezetten tiltották gyújtószerkezetek kiszerelését, így jóval biztonságosabbá vált a tűzszerészek munkája. „Az esetek 99 százalékában a helyszíni megsemmisítést választották. Csak abban az esetben volt engedélyezve számukra a gyújtó kiszerelése, ha olyan helyen dolgoztak, ahol a helyszíni megsemmisítés nem volt biztonságos" − tudjuk meg.

Mivel az országban egyre több robbanótestet találtak, szükségessé vált a két század összevonása, így 1947 őszén létrehozták az 1. Önálló Aknakutató Zászlóaljat, amibe beleolvasztották a Honvédelmi Minisztérium lőszerosztályának tűzszerészcsapatát is. Vagyis ezzel még a korábbinál is jobban központosították az aknakutató tevékenységet. „A világháború végétől 1947-ig közel 900 polgári személy vesztette életét a háborús robbanószerkezetek miatt, így szükség volt némi propagandatevékenységre is. Egyebek mellett például a gyufacímkéken is megjelentek a feliratok: »ne nyúlj a robbanótestekhez!«" − mondja a főhadnagy, akitől megtudjuk azt is, hogy az alakulat 1948 tavaszán kapott csapatzászlót, amit a Nemzeti Múzeumnál vehetett át.

A Belügyminisztérium alárendeltségében

1951-ben jelentős változás állt be az aknakutató zászlóalj életében. A Magyar Honvédség megnevezése Magyar Néphadseregre változott, s ezzel együtt a struktúra is jelentősen átalakult. „A katonai és politikai vezetés úgy gondolta, hogy a tűzszerész-tevékenységet nem a néphadseregnek kell végeznie, hanem a Belügyminisztérium kötelékében felállított légoltalmi századnak" − árulja el Vörös főhadnagy. A BM-es időszak 12 éven keresztül, 1952-től 1964-ig tartott. A vezetés már az első hónapokban rájött arra, hogy kicsi lesz a semmiből létrehozott alegység létszáma. Ennek ellenére belevetették magukat a munkába. „A század nemcsak Budapesten dolgozott, hanem az egész ország területén. Ekkor került be a köztudatba a hónapos járőr fogalom, azaz a vidéki munkára induló járőrök 27 napos periódusban dolgoztak" − meséli a századparancsnok, aki szerint ebben az időszakban már rendszeresített gépjárművekkel dolgoztak a tűzszerészek, sőt aknakutatással és az ország területén lévő nagy kiterjedésű aknamezők felszámolásával sem foglalkoztak, csak eseti bejelentéseket intéztek.

„1964-ben egy újabb átszervezés várt a tűzszerészekre: az alakulat visszakerült a Magyar Néphadsereg alárendeltségébe, egészen konkrétan a komoly történelmi háttérrel rendelkező 46. Hadihajós Dandár állományába. Ez az alakulat ugyanis képes volt a megfelelő műszaki ellátottságot biztosítani a tűzszerészeknek" − mondja ismét Posta Lakos, aki szerint az állami vezetés már 1954-ben rájött arra, hogy az egység nem képes ellátni az összefüggő aknás területek mentesítését, így a BM-hez átadott zászlóalj mellett, a Magyar Néphadsereg kötelékében, Keszthely székhellyel létrehoztak egy ideiglenes zászlóaljat, ahová a különböző alakulatoktól önként jelentkezéses alapon vonultak be a katonák. Októberig folyamatosan dolgoztak, amikor az az elhatározás született, hogy 2. Önálló Aknakutató Zászlóalj néven rendszerbe helyezik az alegységet. Marcaliban, majd később Ercsi településen volt az állandó laktanyájuk, ám márciustól októberig folyamatosan a terepen dolgoztak. 1964-ben a 2. Önálló Aknakutató Zászlóalj is a hadihajós dandárhoz került.

Önállósodás

„A hadihajósok alárendeltségében a tűzszerészek tovább folytatták az ország lőszermentesítését. De emellett voltak különleges és érdekes feladataik is. Mindenki emlékszik az 1968-ban forgatott Egri csillagok című filmre. Ebben az alakulat katonái végezték a pirotechnikai munkálatokat. De 1991-ig a tűzszerészek feladata volt az augusztus 20-ai tűzijáték megrendezése is. Mindezek mellett ekkorra datálható az alakulat nemzetközi szerepvállalásának kezdete is: 1973-ban, a vietnami háború lezárását követő felügyelőbizottságok munkájában két tűzszerész is részt vett" − mondja Vörös Mihály, akitől megtudjuk azt is, hogy a katonai vezetés néhány év múlva rájött arra, hogy nem túl szerencsés a hadihajósok és a tűzszerészek összevonása, így az önállósítás mellett döntöttek. Az 1. Önálló Tűzszerész és Aknakutató Zászlóalj 1975-ben alakult meg. Bár a technikai park kiszolgálását továbbra is a hadihajós dandár biztosította, a tűzszerészek már önállóan végezték tevékenységüket, azaz az ország tűzszerész-mentesítését.

Fotó: Dévényi Veronika, Rácz Tünde és archív