Hetven év életveszély (4. rész)

Kihívások itthon és a missziókban

Mint elmondja: 2005 októberében az alakulat addigi parancsnoka, Molnár Sándor ezredes nyugállományba vonult, helyét Hajdu Gábor mérnök ezredes vette át, aki korábban már szolgált a Honvéd Folyami Flottillánál, ám néhány évig más alakulatoknál dolgozott.

„Nagy kihívások elé állították az elöljárók ebben az időben a parancsnokot. 2005 decemberében hatályba lépett a Honvéd Vezérkar főnök és a Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkárának közös intézkedése, amely feladatot szabott az alakulat számára: létre kellett hozni egy speciális tűzszerészképességet. Ez egészen pontosan egy robbanóanyag-kereső kutyás szakasz felállítását jelentette, ám ezt az alegységet rövid időn belül századszintűvé kellett növelni" – emlékezik Szatai őrnagy, aki e szakasz, majd később század parancsnoka is volt.

Mint mondja: ez a szervezeti átalakítás „jelentősen meghatározta az elkövetkező néhány évet". Olyan képességet kellett felállítaniuk, amelyről a kezdetekkor nem sok fogalmuk volt. Rövid időn belül megkezdődött a katonák toborzása – más alakulatoktól és a saját állományból egyaránt –, illetve a szükséges felkészítések végrehajtása. Sietni kellett, ám mégis alaposan dolgozni, hiszen ezt a képességet a Magyar Honvédség bevetette az afganisztáni missziókban. Mind a tartományi újjáépítési csoportokban, mind pedig a kabuli nemzetközi repülőtér őrzés-védelme során jelen voltak a robbanóanyag-kereső kutyák – ugyanúgy, mint az improvizált robbanószerkezetek hatástalanítására kiképzett tűzszerészek.

„Egy olyan környezetben kellett dolgozni, amit itthon, hazai viszonyok között addig még nem tapasztaltunk. A felkészítés során nem tudtuk élesben lepróbálni mindazt, ami a közép-ázsiai országban várt ránk, csak tréningként, azaz beállított szituációkban gyakorolhattuk a teendőinket. Ami sajnos nem ugyanaz, mint egy éles helyzet, amihez az itthoni munkánk során nap mint nap hozzá voltunk szokva" – eleveníti fel a külföldi missziók kezdetét Szatai őrnagy, akitől megtudjuk azt is, hogy ebben az időszakban több új technikai eszköz is érkezett az alakulathoz, amelyeket meg kellett tanulniuk kezelni és használni a tűzszerészeknek. „Mindez hatalmas változást eredményezett. Véleményem szerint e néhány év alatt évtizedeket fejlődött az alakulat" – szögezi le.

A missziókra való felkészüléssel és a külszolgálatokkal párhuzamosan természetesen tovább folytatódott a hazai közszolgálati tevékenység is. Ezekben az években is 2500-3000 körüli volt a bejelentések száma.

Akadt néhány különleges eset is. Ekkoriban újították fel a Margit hidat, illetve az északi összekötő vasúti hidat, s ennek során több, nagyméretű légibombát is találtak. Ugyancsak ekkor kezdődött az M0-ás körgyűrű továbbépítése, s az itteni földmunkák során is szép számmal kerültek elő második világháborús robbanószerkezetek. „A vízben előtalált robbanótestek számának növekedése szükségessé tette egy újabb tűzszerész-járőrhajó rendszerbe állítását. Ekkor újítottuk fel a Baja névre keresztelt naszádot" – mondja az őrnagy.

Gyászba borult az alakulat

„Ez volt az az időszak, amelyik számos áldozatot követelt a tűzszerészektől, idehaza és a missziókban egyaránt" – mondja Szatai Zsolt, s nem tagadja, a mai napig nem könnyű beszélnie a 2006-os és a 2008-as esztendőkről. 2006. február 11-én közlekedési balesetben elhunyt egyik kiváló járőrparancsnokuk, Berente Péter zászlós, május 23-án pedig kiképzési baleset során vesztette életét az akkori kiképzési részlegvezető, Kiss Róbert őrnagy, posztumusz alezredes. „Ő volt az, akit minden ma szolgáló tűzszerészjárőr-parancsnok a példaképének és mesterének tekintett" – hangsúlyozza Szatai őrnagy, s hozzáteszi: aztán jött 2006. október 6-a, amely fekete napként vonult be az alakulat történelmébe. Ezen a napon, szolgálatteljesítés közben vesztette életét Baksa Tamás főtörzsőrmester, Lengyel Krisztián szakaszvezető és Tarcsi Zsolt tizedes (mindannyian posztumusz hadnagyok).

„A 2006-os év tragédiáit nagyon nehezen tudta feldolgozni az állomány, mindenki a maga módján, mélyen meggyászolta az elvesztett kollégákat, ugyanakkor ezek a tragédiák erősítették a csapatszellemet és az összetartozást, illetve azt, ami véleményem szerint a tűzszerészszakmában nagyon fontos, az egymásra való odafigyelést és a felelősségvállalást másokért" − mondja Szatai Zsolt őrnagy.

Aztán 2008-ban újra gyászba borult az alakulat és az ezrednek helyet adó Irinyi-laktanya. Június 10-én Kovács Gyula főtörzsőrmester (posztumusz hadnagy), július 12-én pedig Nemes Krisztián százados (posztumusz őrnagy) halt hősi halált Afganisztánban. E tragédiák feldolgozása szintén hosszú időt vett igénybe, miközben az itthoni közszolgálati tevékenység és a missziós munka sem állhatott le…

Ezred−zászlóalj−ezred

„Ez az időszak két nagyon fontos szervezeti változást is hozott az alakulat életében. Az ezredet először zászlóaljszintre »fokozták le«, majd rövid idő múlva újra ezredszervezetté minősítették. Előbbi azzal járt, hogy a törvényi lehetőségeket kihasználva sok, kiváló, első osztályú vagy mestervizsgával rendelkező tűzszerész nyugállományba vonult, míg a második változás igazából már csak névváltást jelentett" – véli Szatai őrnagy, aki fiatal tisztként maga is átélte az alakulatnál a 2005 és 2011 közötti időszakot. „Személy szerint nagyon pozitívan éltem meg ezeket az éveket. Szakmailag olyan ismeretekre tudtam szert tenni, amilyenekre korábban nem. Beleszerettem a kutyás munkába, és ez a szerelem a mai napig tart, annak ellenére, hogy ma már más területen dolgozom" – mondja az őrnagy.

Hozzáteszi: a kutyák ma már szerves részei az alakulatnak, ahogy sokan mondják, ők is az „ezred katonái". Bár az elején néhányan még idegenkedtek tőlük, mára már mindenki megszokta a „négylábú barátokat".

(Folytatjuk!)

Fotó: Rácz Tünde és archív