Heves csata a Kárpátok nyugati vonalán

Az újság foglalkozott még Przemysl elestével is. „Przemysl vitéz védőseregének, amelyet csak az éhség tudott legyőzni, a német hadsereg hálával adózik" − írja ma a nagy főhadiszállás. Przemysl hőseinek homlokára a német szövetséges fon most megérdemelt babért,ami nem csak azért jár ki a némettől, mert szövetséges, hanem azért is, mert hálára kötelezettnek érzi magát Przemysl hősei iránt. Przemysl első felszabadítása után a vár élelemkészletének pótlására nem futotta az időből, mert közben mind előbbre nyomuló győztes hadainknak vissza kellett vonulniuk, hogy a fenyegetett Szilézia és Posen védelmére siessenek. Przemysl magára maradt és harcolt négy és fél hónapon át az éhséggel a németekért is, s a Kárpátokba küldött német haderő hiába érezte szorongó szívvel, hogy nem siethet a segítségére. Most az egész német hadsereg a przemysli hősök adósának érzi magát. Hálával adózik nekik, s ebben benne van a fogalom is, a hűség a hűségért, hogy érettük ő is meg fog fizetni az ellenségnek." Az újságból az is kiderül, hogy „Przemysl romjai parancsra, előzetes felszólítás és az ellenséggel előzetes megbeszélés nélkül, az egész hadianyagnak régen és alaposan előkészített elpusztítása után adattak át az ellenségnek."

A világsajtót élénken foglalkoztatja Przemysl eleste − írta a Népszava. „Meg kell állapítani, hogy még az orosz lapok is rokonszenves hangon írnak arról a hősies magatartásról, amelyet közel öt hónapon át tanúsított a várvédősereg. A várparancsnokkal szemben azzal fejezték ki a megbecsülésüket, hogy meghagyták a kardját. Mindez azonban aligha enyhít valamit az orosz fogságba jutott testvéreink sorsán. A tényen egyenlőre nem lehet változtatni. A későbbi fejlemények fogják megmutatni, hogy mekkora volt Przemysl kapitulációjának jelentősége. Mindenesetre megnyugtatóan hat, hogy általában úgy ítélik meg a helyzetet, hogy a vár eleste nem lesz különösebb befolyással a további  − különösképpen a kárpáti – hadműveletekre."

A Pesti Hírlap harcra buzdító cikket is közölt a héten: „Hogy magyar ember a harcokra valaha ráunhatna, ennek a nemzetnek ezeréves története, mint a legostobább föltevést, fölényesen hárítja el. A magyar nemzet, amióta élt, mindig harcolt, s ha meg tudná unni a harcot, az életét unta volna meg. Pedig a magyar szereti az életet és szereti a harcot is. Nem is akad és nem is fog akadni Magyarországon olyan hang, pláne olyan áramlat,
aminőről a franciáknak is, az angoloknak is, az oroszoknak is van okuk panaszkodni. Hogy a francia anyák nyíltan agitálnak a háború gyors befejezése mellett, hogy az angol munkásvilág az érdekelt államférfiak minden agitációja ellenére a békét harsogja, a békét ordítja, s hogy Oroszországban nemcsak a duma szocialista képviselőit tartóztatták le, de haditörvényszék elé viszik most már béke izgatás címen Tolstoj egykori titkárát, dr. Makoviczky Dusánt és számos társát is: ez mind az entente háborús kimerülésének párhuzamos bizonyítéka. A franciák, angolok és oroszok egyaránt belefáradtak a hosszúra nyúló háborúba, és a nagy nekidurálások, melyekre a francia, angol, orosz hadvezetőségek az összes frontokon elszánták magukat, éppen ezt az egyre növekvő békekövetelést, s ezt a félelmetes arányokban dagadó béketürelmetlenséget próbálják a háború gyorsabb tempójának látszatával megbékíteni, a türelem medrébe visszaszorítani."

(A sajtószemlét az Országos Széchényi Könyvtárban megtalálható korabeli napilapok átolvasásával Kovács Dániel készítette.)