Látványos haderőfejlesztés aprólékos háttérmunkával

Rekordköltségvetésből gazdálkodnak idén. Mire lesz elegendő a keretük?

Először is fontos, hogy minden egyes fejlesztés, minden beszerzés, ami most a honvédségnél folyik, azért történik, hogy Magyarország és a magyar emberek biztonságát erősítsük. Ehhez több, jobban felszerelt katonára, modern katonai eszközökre van szükség. Az arányok érzékeltetéséhez jó tudni, hogy 2018-hoz képest 86 milliárd forinttal bővült a tárca kerete 2019-ben. A kormány már 2012-ben határozatban vállalta, hogy 2016-ig nominálértéken nem csökkenhet a honvédelmi költségvetés, majd 2016-tól kezdődően esztendőnként legalább a GDP 0,1 százalékával bővítik azt. Ez a hátunk mögött hagyott években meg is történt. Mindent összevetve a honvédelmi kiadások már 2024-re elérhetik a NATO által elvárt kétszázalékos GDP-arányt. Ennek a folyamatosan bővülő költségvetésnek pedig legalább húsz százalékát fejlesztésre fordítjuk.

Az ellenzék szerint lassú a növekedés, így nem lesz meg a két százalék. Különösen a bukott kormányfő, Gyurcsány Ferenc pártjába az MSZP-ből átült Vadai Ágnes, volt honvédelmi államtitkár támadja önöket, miszerint régen bezzeg a GDP 1,4 százaléka volt a költségvetésük.

És milyen eredményeket tudnak felmutatni belőle? Szereztek be új eszközöket? Növelték a Magyar Honvédség létszámát? Komfortosabbá tették a laktanyáinkat? Emelték a katonák illetményét? A szocialisták a kormányzásuk ideje alatt kivéreztették, szervezetileg, anyagi megbecsülésében és erkölcsileg is teljesen leépítették a honvédséget, ezzel brutálisan meggyengítették Magyarország biztonságát, védelmi képességeit. Készleteit felélve, a működőképességének határán állt 2010-re a Magyar Honvédség. Furcsa ellentmondást érzek az 1,4 százalékos kijelentéssel. Mi még nem tartunk 1,4 százaléknál, mégis van mit felmutatni. Eleve a határozat úgy szól, hogy „legalább" a GDP 0,1 százalékával – igaz, tavaly ennél jócskán több volt. De már a 2015-ös költségvetésünkből is el tudtuk indítani a honvédelmi életpályamodellt, amely akkor egyszeri átlagos harmincszázalékos, azóta összesen átlagosan ötvenszázalékos illetményemelést jelentett a katonák számára. Ezt megelőzően illetményrendezés utoljára 2002-ben történt. Aztán 2016-ban, 2017-ben és 2018-ban ismét bővült a büdzsé, de még mindig az oly sokszor emlegetett 1,4 százalék környékén sem jártunk – ugyanakkor az alacsonyabb keretből beszereztünk a modern kor követelményeinek megfelelő harckocsikat, repülőgépeket, helikoptereket, egyenruhákat. Ennek fényében igencsak jogos a visszakérdezés: vajon 2010 előtt mire ment el az a jelentősnek nevezett költségvetés?

Mi lesz a sorsa a lecserélésre szánt haditechnikának?

Akadnak eszközök, amelyek lassan elérik az üzemidejük végét – ilyenek például az An–26-os szállítógépek. Ezeket a repülőket csak akkor lehetne biztonsággal rendszerben tartani, ha a teljes szerkezetüket az utolsó csavarig felújítanánk. Kérdés, megéri-e a befektetett pénzt és energiát egy majd négy évtizedes hadieszköz életének öt-hét esztendős meghosszabbítása. Ha nekünk nem, akkor még mindig el lehet adni – vagy ha nincs rájuk érdeklődés, egy múzeum bizonnyal örülni fog nekik. A T–72-es harckocsik viszont már más elbírálás alá esnek. Amíg ezek az eszközök gazdaságosan rendszerben tarthatók, gondoskodunk az állagmegóvásukról. Persze az alkatrészellátás öt-tíz-tizenöt év múlva már kérdéses lehet – ám ezt most még nehéz előre látni. A fegyverekre, rádiókra és más felszerelési tárgyakra a kezdeti időben szükségük lehet a területvédelmi tartalékosoknak.

A gépek kilenc éve pihennek, komolyabb pénzbe kerülne a felújításuk, a térségben pedig már alig akad olyan ország, ahol hadrendben tartják őket. Kérdés, mennyire tudunk vonzó ajánlatot adni az üzemeltető államoknak másokhoz képest. A legutóbbi tender legkomolyabbnak tűnő vevőjelöltje végül még a kauciót sem volt képes letenni.

Akkor ennyi volt?

Semmiképp! A költségvetésünk is rögzíti, hogy a honvédelmi célra feleslegessé vált vagyontárgyak értékesítési bevételét a technikai modernizációra, valamint a képességek és a hadfelszerelés fejlesztésére kell fordítani, a tervek szerint ez akár néhány milliárd forint is lehet. Ám fillérekért mégsem adhatjuk oda valakinek a MiG-eket. Ráadásul a kilencvenes évek elején kötött szerződés értelmében az adásvételnél a végső, jóváhagyó szót az orosz félnek kell kimondania.

Visszakanyarodva a beszerzésekre, mikor indulhat a hazai fegyvergyártás?

Az év második felében.

Tavaly a bemutatón az esztendő első felét említették.

Tízezer fegyvert már itthon szereltünk össze, azt gondolom, ez szép eredmény. Bármilyen terméknek, de különösen ezeknek a magas minőséget képviselő fegyvereknek a gyártás-előkészítése hosszú és bonyolult feladat. Speciális gépeket és berendezéseket kell beszerezni, különlegesen képzett dolgozókat és mérnököket toborozni. A gyár vezetése és kollektívája keményen dolgozik a sikerért, és jó úton járnak.

Nem lehet, hogy alultervezték az egész projektet?

Egy-egy új eszköz gyártása vagy beszerzése nem úgy történik, hogy a miniszter gondol egyet, és holnaptól varázsütésre megy minden, mint a karikacsapás, lesz bármihez kellő tudású katona, utánpótlás, pótalkatrész. Vegyük példának az új fegyvereket – igazából bármelyiket, mert most az elv a lényeg, nem a konkrétum. Nekünk víziókat kell készítenünk öt, tíz, tizenöt, sőt akár húsz évre előre. Ezek nemcsak a jövő lehetséges biztonsági kihívásait igyekeznek értékelni, hanem a honvédség elkövetkező feladatait is.

Például olyasmiket, hogy mi lesz a Gripenekkel 2026 után?

Igen, de erre a kérdésre legközelebb 2021–2022 környékén térjünk vissza, jelenleg még nem aktuális. A tervezésben 2030 körül járunk, és ennek megfelelően kell például a tiszti és altiszti létszámot is meghatározni. Ez visszahat a képzésre, tehát már most pontosan tudnunk kell, mennyi egyetemi helyet fogunk meghirdetni a 2019/20-as, a 2020/21-es és a többi következő tanévre, melyik szakirány milyen igényeket támaszt. Néhányan nem értik, miért jönnek olyan későn, 2023 és 2025 között a harckocsik. Ez egyáltalán nem probléma, mint ahogy első pillantásra tűnik. Eleve addigra jön le a gyártósorról az eszköz. Addig meg kell teremtenünk az infrastrukturális, kiképzési, logisztikai kiszolgáló és a teljes körű személyzeti feltételeit, akik nagy biztonsággal jártasságot szereznek ezeknek az eszközöknek a használatában, karbantartásában. Ez viszont nem megy máról holnapra. Ezért érkezik a tizenkét Leopard–A4-es harckocsi, amelyeken addig is lehet tanulni, gyakorolni. Ugyanez vonatkozik a helikopterek és a szállítógépek pilótáira, szakszemélyzetére, technikusaira. Egy lánctalpast sem egyszerű vezetni – és bár a botkormány vagy joystick mögé még csak-csak be lehetne ülni két év oktatás után, de emellett még a bonyolult haditechnikát kezelni és szakszerűen alkalmazni, nos az már keményebb dió. A polgári egyetemekről is egyre több fiatallal fogunk tanulmányi szerződést kötni – de itt nyitott kapukat döngetünk, hiszen nagy az érdeklődés a honvédségi életpályamodell iránt. Orvostanhallgatók, mérnökök, mindenféle szakterület felsőfokú képzésén részt vevő diák­jai érdeklődnek az általunk kínált állasok iránt. Összességében azt tudom mondani, hogy a Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program nemcsak a látványos elemekről, hanem az aprólékos háttérmunkáról is szól.

Mikor nyílik az újabb honvédségi szakközépiskola?

Egy-egy tanintézmény felállítása sokrétű feladat. Korábban már bejelentettük, hogy a következő szakközépiskola Hódmezővásárhelyen létesülhet – ám minderre csak akkor kerül sor, ha a lokális és térségi képzési igények találkoznak a Magyar Honvédség elképzeléseivel. Például ha a helyiek a rendvédelmet vagy a szakácsoktatást szeretnék preferálni, akkor lehet szó együttműködésről. Az a fiatal, aki a katonai pályát választja ma, kiszámítható életpályára és egyre nagyobb anyagi megbecsülésre számíthat, a katonák béremelése mellett minden honvédségi alkalmazottnál sikerült béremelést indítanunk.

Fotó: Papajcsik Péter (Magyar Hírlap)