Lobogjon a láng a hősök emlékéért!

– Ilyen elevenen él még benned a háború?

– Felejthetetlenül. Oly sokszor hallottam, hogy a háború megváltoztatja az embert. És milyen igaz. Boldog, életerős fiatalként vonultam be, s megtört, reszkető aggastyánként jöttem haza, aki még attól is megretten, ha a huzat becsapja mellette az ajtót, ablakot. Amit láttunk, azt az ellenségeimnek sem kívánom. Amit átéltünk, azt elfelejteni nem lehet. Amit tettünk…, azt Isten egyszer talán megbocsájtja nekünk.

– Sokan nem tértek vissza?

– A faluból tán kéttucatnyian. Persze mind ismertem, némelyik a barátom volt. A Kovács Jancsi a kezeim között halt meg. Ő az áttöréskor repeszt kapott a gyomrába. Még rám nézett – szemében láttam, tisztában van sorsával -, de mondani már semmit nem tudott, másodpercek alatt kiszaladt belőle az élet. Két kezemmel temettem el. Teste messze földben nyugszik, sírja jeltelen földhalom – még egy kereszt sem jelzi -, azóta már biztosan az enyészeté lett. A többiekével együtt az ő nevét is felvésték a templom melletti emlékműre helyezett gránittáblára. Minden évben, a halottak napján gyertyát gyújtok érte és mindenkiért, kik az életüket adták… Kik hősként a hazáért haltak… Nemcsak a második világégésben, hanem az elmúlt évszázadok minden háborújában.

– Nagypapa, most miért hallgattál el? Kérlek, mesélj még!