Nem készült fel egy modern háborúra az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege

A Habsburg-monarchia 1867 és 1914 között több mint négy és fél évtizedes, a korábbi történetéhez képest nagyon hosszú békeidőszakot élt át. Ez idő alatt a haderő csupán néhány rövid hadjáratban vett részt. 1869-ben a Cattarói-öböl környékén kitört lázadás leverésére, 1878-ban Bosznia és Hercegovina katonai megszállására, 1882-ben a Hercegovinában és Dél-Dalmáciában kirobbant fegyveres felkelés megfékezésére vetették be a közös hadsereget és benne jelentős számú magyar alakulatot. A dualista állam hadseregének az 1882-es felkelés leverése után az első világháború kitöréséig többször már nem volt alkalma hadműveletekben részt venni.

A birodalomnak gyarmatok híján nem kellett másik kontinensen csapatokat állomásoztatnia. Így nem csoda, hogy az európai nagyhatalmak közül Ausztria-Magyarország hadereje rendelkezett a legkevesebb harci tapasztalattal 1914-ben − mutatott rá Balla Tibor. A történész véleménye szerint a világszerte megvívott helyi háborúk a nagyhatalmak többségében átírták a hadművészet alapelveit. A búr háborúban már tömegesen alkalmazták a géppuskákat, a gyorstüzelő tábori ágyúkat, páncélvonatokat, sőt állásháború is kialakult. Az orosz−japán háborúban a felsoroltakon kívül a gyalogság zárt tömeg helyett rajvonalban támadott, a tüzérség fedett tüzelőállásból tüzelt, a katonák a terep színébe olvadó ruhát viseltek, először alkalmazták nagyobb tömegben az aknavetőket, kézigránátokat, mozgókonyhákat, a haditengerészetnél a torpedókat, s az utánpótlás egyre növekvő fontossága is bebizonyosodott.

A Balkán-háborúk alatt a koalíciós hadviselés elveit a gyakorlatban is kipróbálták, használták a repülőgépeket, a páncélgépkocsikat, a kerékpárokat, a drót nélküli távírót, a fedett tüzelőállásból történő tűzvezetést, megjelentek a légvédelem elemei.
A katonai delegátusok jelentéseiből a vezérkarok ismerték a szemben álló felek nagyságát, a bevetett fegyverek hatását, és a hadászat megváltozásáról, az alkalmazott harcászati módokról is rendelkeztek ismeretekkel. A történész kiemelte: a megfigyelők által gyűjtött harctéri tapasztalatokat, valamint a hadműveletekből levont és megfogalmazott tanulságokat az osztrák−magyar katonai felső vezetés a haderő fejlesztése során alig vagy egyáltalán nem vette figyelembe. Már az is jelentős újításnak számított, hogy a gyalogságnál bevezették a terep színébe jobban beleolvadó csukaszürke tábori egyenruhát.

A vezérkar úgy értékelte, hogy a helyi háborúk speciális körülmények között zajlottak, egy európai nagyhatalmak közötti háborúban minden másként fog történni. Mindehhez járult a politikusok részéről tapasztalható konzervativizmus, akik nem a jelentőségéhez mérten értették meg a harceszközök robbanásszerű fejlődését, a hadászatra és a harcászatra gyakorolt hatását, a hadügyi reformok szükségességét. A történész kiemelte, hogy az uralkodó maga is élen járt a technikaellenességben. Egy 1906-ban rendezett hadgyakorlaton első ízben jelent meg egy páncélgépkocsi, melyet a rövidlátó Ferenc József minden katonai jelentőséget nélkülöző játékszernek minősített és elvetette annak alkalmazását, mert az megrémíti a lovakat. Nem csoda hát, hogy a politikusok többnyire szívesen engedtek a parlamenti delegációk követeléseinek és törölték Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök igényeiből a létfontosságú fejlesztéseket.

A magyar parlamentben Tisza István szorgalmazta a hadseregreformot, ezen belül az újoncok számának növelését és a kiadások emelését. Úgy vélte, ennek halogatása a Monarchia katonai pozícióját gyengíti és Magyarország biztonságát ássa alá. Az ellenzék kifogásolta, hogy a közös hadseregen belül nem érvényesül kellően a magyar befolyás, ezért a véderőtörvény körüli parlamenti csatározásokban ismét az obstrukció eszközével élt. Végül Tisza, akinek meggyőződése volt, hogy a külügyi helyzet katonai készültséget indokol, erőszakkal törte le az ellenzéket, s vita nélkül szavazásra tette fel a véderőtörvényt, amit a többség el is fogadott.

Ám mindez megkésve, 1912-ben történt – tette hozzá Balla Tibor.
Mindezeknek köszönhetően, párosulva az állandóan alacsony szinten tartott katonai kiadásokkal, a Habsburg-monarchiában a haderő fejlesztése elmaradt más államokkal összehasonlítva, új fegyvereket, technikai vívmányokat, háborúban nélkülözhetetlen felszereléseket csak késve vagy egyáltalán nem vezettek be, a meglévők nagyobb része elavultnak számított, jócskán rászorult a korszerűsítésre. A lovasság rikító színű piros-kék egyenruhában rohamozott a világháború kezdetén, nem volt szuronya és gyalogsági ásója. A tüzérség általában nem érte el a várható ellenfelek hasonló fegyvernemének a szintjét. A modern mozsarakból és más korszerű, csőhátrasiklásos lövegtípusokból csak keveset gyártottak. Ezek lőtávolsága alatta maradt a későbbi ellenségek lövegeiének. Az osztrák−magyar nyolc centiméteres tábori ágyú ötszáz méterrel kisebb távolságra hordott, mint az orosz és a szerb hadsereg ilyen kaliberű ágyúja. A tüzérségi lőszerek esetében a hadvezetés a srapnelek gyártásának adott elsőbbséget, noha a gránátok többféle felhasználást tettek lehetővé, s a lőszerutánpótlás a termelés szervezetlensége miatt a világháború egész ideje alatt megoldatlannak bizonyult.

Az 1895 mintájú modern Mannlicher-ismétlőfegyverekből csak nyolcszázezer darab állt hadrendbe a háború kezdetéig, ami a tömeghadseregek korában nem volt túl fényes teljesítmény. A többi, csaknem kétmillió puska a szerb és orosz vetélytársainál gyengébb minőségű, 1886−1890 között gyártott vagy teljesen elavult egylövetű volt. A Schwarzlose-rendszerű géppuskákból a többi európai hatalom hadseregéhez képest csak kevés, mindössze ezerhatszáz támogatta a gyalogság és a lovasság harcát. A harctéri ellátást biztosító mozgókonyhákból is kevés állt rendelkezésre. Nem rendszeresítettek – az állásháborúban később oly hasznosnak bizonyult – könnyű gyalogsági ágyúkat, aknavetőket és kézigránátokat.

Lemaradt a hadvezetés a repülőgépek fejlesztése terén is, mindössze negyvenkét harci és negyven gyakorlógéppel bírt, szemben ötszáz orosszal. A motorizálás terén is komoly hiányosságok mutatkoztak, néhány nehézlöveg motoros vontatóján kívül a birodalom csak négyszáz tehergépkocsit és mindössze néhány páncélgépkocsit, valamint motorkerékpárt tudott felmutatni. A tények ismeretében kijelenthetjük, hogy 1914 nyarán az osztrák−magyar hadsereg nem volt felkészülve a Nagy Háborúra – értékelte Balla Tibor.

A felkészületlenség mellett a haderő alkalmazására vonatkozó hadászati és harcászati, valamint kiképzési alapelvek is tévesnek bizonyultak. A hadseregen belül a fő és csatadöntő fegyvernemnek a gyalogságot tekintették, amely a frontális támadásban látta a siker megszerzésének és a győzelem elérésének egyedüli lehetőségét, csupán a természetes terepakadályok és domborzati formák mögötti ideiglenes, rövid ideig tartó védekezésre számítottak kiképzése során, árokvédelemre egyáltalán nem. Ez a háborúban sok gondot okozott, mivel az oroszok és a szerbek nagyon is számításba vették ezt az eshetőséget. A lovasságot elsősorban hadászati felderítésre és az ellenséges lovasság, gyalogság, valamint tüzérség rohammal történő legyőzésére, illetve üldözésére képezték ki, gyalogosan vívott harcra szinte egyáltalán nem, a tüzérségnek pedig a gyalogság frontális támadását kellett tüzével támogatnia.

Franz Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök a világháború után így ítélte meg az osztrák−magyar szárazföldi csapatok felkészültségét: „Egy haderő értékelésének leglényegesebb tényezői: a katonák száma, a műszaki felszereltség, a kiképzés, a fegyelem és mindenekelőtt az erkölcsi értékrend." Ezen tényezők közül a régi császári és királyi hadseregben a legmagasabb fokon az erkölcsi értékrend állt.

A háború kezdetén az általában uralkodó jó szellemiség, a fegyelem és a tisztikar által képzett szilárd ragasztóanyag a nemzeti és társadalmi betegségek csíráit is féken tartotta.
A kiképzés − amennyire a szűkös lehetőségek megengedték − a gyalogságnál, a tüzérségnél és a műszaki csapatoknál modern szinten volt, a lovasság külsőségeiben első osztályú, harcászati kiképzése még a régtől fogva megszokott volt, túlnyomórészt a szálfegyverekkel végrehajtott rohamon nevelkedett és a merész támadószellem hatotta át. Csak a háború során tökéletesedett ki a gyalogharcban és vált egyenrangúvá a gyalogsággal.

A katonák száma és a fegyverzet elmaradt a lehetséges és a szükséges mögött. Ez különösen érvényes volt a tüzérségre. A felszerelés is némi kívánnivalót hagyott maga után – idézte a történész.