Nukleáris matematika – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

Első hallásra valóban roppant felelőtlen és veszélyes lépésnek tűnik az egyezmény (teljes nevén Intermediate-Range Nuclear Forces Treaty – INF) felrúgása. Ha azonban közelebbről is megvizsgáljuk a kérdést, máris árnyaltabbá válik a kép.

Kölcsönös izmozás

1987. december 8-án látta el kézjegyével Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov – az SZKP főtitkára, a Szovjetunió első embere – azt a megállapodást, amely az 500 és 5000 kilométer közötti hatótávolságú, nukleáris töltettel felszerelhető, szárazföldről indítható ballisztikus rakéták fejlesztésének, gyártásának és telepítésének tilalmát mondja ki. Ez elsősorban az európai hadszínteret érintette, ahol a Szovjetunió a már hadrendben álló R–12 Dvina (NATO-kódja: SS–4 Sandal) és R–14 Csuszovaja (SS–5 Skean) mellett 1977-től az RSzD–10 Pionyer (SS–20 Saber), járműre telepített, három, egyenként 150 kilotonna hatóerejű robbanófejjel felszerelt, szilárd hajtóanyagú rakétarendszert is hadrendbe állította. A 4700–5500 kilométeres hatótávolság elegendő volt ahhoz, hogy a mai Ukrajna területéről indítva Nyugat-Európa jelentős részére csapást mérjenek, számos NATO-tagország fővárosát és a katonai szövetség fontos bázisait, repülőtereit fenyegetve ezzel.

A nyugati, egészen pontosan amerikai válaszlépésre 1983-ig kellett várni: a korábbi, kisebb teljesítményre képes (740 kilométeres hatótávolság, legfeljebb egy 400 kilotonnás robbanófej) MGM–31A Pershing 1a ballisztikus rakétákat a Pershing II-es rendszer váltotta fel, amelyből összesen 108 indítójárművet helyeztek át a Német Szövetségi Köztársaságba. Az új, 1770 kilométer hatótávolságú rakétákat egy jóval kisebb, „alig" 80 kilotonnás robbanófejjel látták el. Mindez együtt járt a pontosság növekedésével, ugyanakkor biztosította a megfelelő rombolóerőt. 1983 decemberétől pedig Belgiumba, az Egyesült Királyságba, Hollandiába és Olaszországba telepítették az amerikai Tomahawk cirkálórakéták szárazföldi indítású, BGM–109G változatát, amely képes volt a W80 jelű, 150 kilotonnás termonukleáris robbanófejet akár 2500 kilométer távolságra is elrepíteni, s igen pontosan célba juttatni inerciális navigációs rendszerének adatait felhasználva, illetve radarral az előtte lévő területet letapogatva, majd az így szerzett információkat a saját térképadat-bázisával összevetve.

További részletek a Magyar Honvéd magazin december 14-én megjelenő számában!