Páncélos-parancsnok

Az 1960-as években, Huszár vezérőrnagy gyermekkorában, a mindennapok családi beszélgetései során rendre felbukkantak a háborús történetek, illetve a háború utáni katonai szolgálat élményei – talán azért, mert a második világháború alig két évtizeddel korábban fejeződött be. A kisgyermek pedig érdeklődéssel és élénk figyelemmel hallgatta a felnőttek elbeszéléseit, amelyek rendszerint a helytállásról és a bajtársiasságról szóltak.

– A katonáskodás a maga nehéz romantikájával már gyerekkoromban megfogott. Aztán telt múlt az idő, átléptünk az 1970-es évekbe, és valaki megkérdezte tőlem: mi leszel, ha nagy leszel? Rávágtam, hogy katona. Nyilván nem tudtam semmit a valódi katonaéletről, ám az elbeszélt történetek keltette érzés megmaradt. Persze a családban senki nem vette komolyan, hogy én majd tényleg katona leszek. Később, a szeghalmi középiskolás évek alatt észrevettem, hogy a suliban időnként feltűnik több katonaruhás srác. Kiderült, hogy számos „öregdiák" különböző katonai főiskolákon tanult tovább, ami újabb lökést adott a katonai pálya felé. Otthon valahogy nem beszélgettünk akkoriban erről, csak az osztályfőnökömmel, Bihari Laci bácsival. Végül is tőle tudták meg szüleim, hogy én még mindig magamra szeretném ölteni az egyenruhát. Apám – aki ma, 83 évesen is a legnagyobb kritikusom és mentorom egyben – ecsetelte a katonaélet nehézségeit, de azt mondta: ha menni akarsz, hát menj! Én támogatlak – eleveníti fel a kezdeteket az MH ÖHP parancsnoka.

Huszár János vezérőrnagy tehát a sikeres érettségi után, negyven éve, 1976 júniusában, újoncként bevonult Mezőtúrra alapkiképzésre. Bajtársaival együtt korábban igyekeztek minden lehetséges információt begyűjteni – többek között magazinunk elődjéből is – a haderő életéről, de persze a napi szintű működésbe addig nem láttak bele, amíg át nem lépték a laktanya kapuit. Az újdonság erejével hatott rájuk mindaz, amit korábban csak felszínesen ismerhettek. A főiskolát Huszár János harckocsizó, páncélos-parancsnoki szakon végezte. Így teljesen természetes, hogy nemcsak a technikai részletek, hanem az emberekkel való foglalkozás módszertanának elsajátítása is a tananyag része volt.

– Szerencsére a főiskolán erre is felkészítettek. Könnyen megismertük az embereket, a személyiségjegyeiket; megtanultuk, hogyan lehet őket motiválni, magunk mögé állítani. Ez már a kisalegység szintjén is lényeges volt. Könnyebbséget okozott, hogy egy harckocsi-század alig több mint 40 emberből állt, nem kellett tömegeket irányítani – meséli a parancsnok.

Mivel azonban a katonaélet nem tündérmese, idővel akadtak váratlan történések is pályafutása során. Az odáig rendben is volt, hogy Huszár János hadnagy 1980-ban megkapta első tiszti beosztását, csak nem szakaszparancsnok lett, hanem századparancsnok. Szerencséjére a kalocsai harckocsiezred jól összekovácsolt alakulatnak számított, a század sorállománya döntő többségében műszaki egyetemre sikeres előfelvételit tett katonákból állt össze. Ők érthető módon igen fogékonyak voltak a technika iránt, és ez összehozta a fiatal katonákat.

– Előfordult, hogy délután nem találtam az elhelyezési körletben a századot. A szolgálatban lévő katona igazított útba, mondván: lent vannak a telephelyen. A legnagyobb meglepetésemre mindenki a harckocsikat bújta, szinte csak a motortérből, meg a küzdőtérből kikandikáló lábakat láttam. Nekünk nem kellett külön csapatépítő tréning – meséli a vezérőrnagy.

A fenti páncélos-idill, az ideális katonai előmenetel szempontjából azonban túl hamar ért véget. 1982 tavaszán elkezdődött a szervezeti átalakítás, azaz csökkenni kezdett a haderő létszáma, Huszár János hadnagy pedig ismét a mezőtúri ezrednél találta magát. Papíron századparancsnokként, a gyakorlatban viszont a törzsbe került, mert páncélos-hadműveleti tisztre volt szükség. Noha fiatalabb korában eredendően soha nem vonzotta igazán a törzsmunka, a katonai pályafutása alatt mégis sok időt töltött ezen a területen – a mostani beosztása előtt például volt az MH ÖHP törzsfőnöke is.

– A törzsmunka jelentette számomra az első igazán komoly kihívást. A törzsben dolgozó tisztnek nagyon nagy tárgyi tudással kell rendelkeznie, mert munka közben nincs idő a szabályzatokat lapozgatni. Rögtön reagálni kell, mert a parancsnoknak, a törzsfőnöknek azonnal szüksége van az információra. Ehhez eleinte nem éreztem magam felkészültnek. Az akkori parancsnokhelyettes, Végh Ferenc – később vezérezredes, vezérkari főnök –, illetve Kocsis Attila őrnagy, az akkori törzsfőnök nagyon türelmesen bántak a fiatalokkal. Fél év után megkérdezték, mit szólok a beosztásomhoz. Mondtam, hogy ennél rosszabbat el sem tudnék képzelni. Azt válaszolták: akkor ezen majd változtatunk. Elkezdtek velünk, fiatal tisztekkel foglalkozni, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a napi munka során készültünk fel például zászlóaljszintű feladatokra. Akkortájt nem volt idő zászlóaljparancsnoki vagy törzsfőnöki tanfolyamokra járni. De igazán nem is kellett, mert a törzsmunka rejtelmeit a gyakorlatban tanultuk meg. Később a katonai akadémiai felvételi épp ezért nem okozott semmiféle nehézséget – ecseteli első törzsben töltött időszakát a tábornok.

1985 nyarán aztán újabb beszélgetés zajlott le Huszár János (akkor főhadnagy) és ezredparancsnoka, Szirony György alezredes között. Az első mondatok valahogy így hangozhattak: „János, váltani kell. Mivel nem érdekes számodra a hadműveleti munka, itt a zászlóalj, tessék az élére állni". Gyorsan tegyük hozzá: az a bizonyos zászlóalj akkor több mint ötszáz katonából állt, ami elég drasztikus ugrás a harckocsizó „negyvenekhez" képest. Igen, bizony zászlóaljparancsnok – főhadnagyi rendfokozatban.

– Furcsa volt azt megszokni, hogy a fiatalok engem, az „idősebb" tisztet kezdtek figyelni. Milyen helyzetben, miként reagálok? Rájöttem, hogy valamilyen viselkedési mintát akartak követni – és persze nem tudtam, hogy én erre egyáltalán alkalmas vagyok-e? Azt viszont igen, hogy az én zsebemben sincs ott a bölcsek köve, tehát nem akartam őket félrevezetni. Az biztos, hogy a katonák mindig megérzik, melyik parancsnok rendelkezik empátiával. Az a lényeg, hogy azonosulni tudjunk az egyén problémájával. Mert akkor is kell valahogyan segíteni a katonán, ha a szervezeti érdek nehezen kínál jó megoldást. Ettől még a parancsnok lehet követelménytámasztó, sőt… jobban is szerették a határozott, következetes vezetőket – emlékszik vissza a tábornok.

Noha akkoriban Huszár János szárazföldi tisztnek számított, később, az akadémia és a felsőszintű vezetőképző tanfolyam elvégzése után vérbeli összhaderőnemi tisztté vált. Olyanná, aki mindenekfelett a rendelkezésre álló képességek integrálását tartja szem előtt. Különböző beosztásaiban eleinte összfegyvernemi, majd az összhaderőnemi gondolkodás és mentalitás mentén végezte a munkáját. Legfrissebb parancsnoki beosztása számára részben új kihívásokat tartogat, másrészt pedig a régi vezérfonalat kell követnie. A beosztottak vezetése, irányítása és motiválása a lényeget tekintve nem változott, ám ebben a beosztásban más dimenziókban kell gondolkodnia.

– Amikor 2007-ben létrejött az MH ÖHP, inkább egyesített parancsnokságként működött. Ebből kell igazi összhaderőnemi, műveleti parancsnoksággá válnunk, és ez a hosszú folyamat még nem fejeződött be teljesen. Ezért kezdeményeztem elöljáróimnál, hogy adjanak lehetőséget némi szervezeti finomhangolásra. A műveleti irányba kell erősödnünk, szerkezetileg és az infrastruktúra terén egyaránt. Ahhoz, hogy a csapatokat a lehető legjobban tudjuk vezetni és a leghatékonyabban alkalmazásra kész állapotba hozzuk azokat, ahhoz a korábbiaknál nagyobb figyelmet kell fordítanunk az MH ÖHP törzsének különböző szintű felkészítésére is – zárja a beszélgetést Huszár János vezérőrnagy.

Jó márkanév

A tábornok szerint a mai fiatal generáció igényeihez, életmódjához és a kor szelleméhez alkalmazkodva a Magyar Honvédséget minél jobban csengő márkanévvé kell formálni. Ebben a közelmúltban végbement – és a folyamatban lévő – nagyarányú illetményfejlesztés nagyon sokat segít. Meglátása szerint a következő évek honvédségi költségvetésének prognosztizált emelkedése lehetővé fogja tenni a felszerelés és az infrastruktúra további modernizálását, ami vélhetőleg az állomány létszámának növekedését is magával hozza. Mint fogalmazott: noha a katonák számára az illetmény nagyon fontos, további motivációt jelent a jó munkakörülmény és a korszerű egyéni felszerelés.

„Huszár János vezérőrnagy személyében olyan rátermett parancsnoka lesz a szervezetnek, aki végigjárta a katonai ranglétrát. A jó vezető két legfontosabb ismérve az, hogy tisztán tűzi ki az elérendő célokat, és ennek érdekében empatikus hozzáállással maga mögé tudja állítani az általa vezetett állományt" – hangoztatta a kinevezési ünnepségen dr. Simicskó István, honvédelmi miniszter.

Hosszú út…

Szolgálatban eltöltött negyven év. Tizenhat beosztás, tizenegy helyőrség, megannyi költözés. Külföldi tanulmányok Moszkvában, Párizsban, Oberammergauban és Rómában. NATO-művelet és misszió Koszovóban.

Amikor hazánk 1999-ben csatlakozott a NATO-hoz, Huszár Jánosnak lehetősége adódott hosszabb időt Franciaországban szolgálni, ismét tanulhatott. Mint mondta, akkor nyílt ki számára igazán a világ. Szembesült többek között a külföldi tisztek nyitottságával, és alkalma volt megismerni különböző katonakultúrák sajátosságait is. Itt döbbent rá, hogy mennyire fontos a szemléletváltás – a hadikultúra megváltoztatása.


Fotó: Dévényi Veronika, Galovtsik Gábor, Rácz Tünde és archív

Forrás: Magyar Honvéd 2016. szeptember