Pontosabban, messzire – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

A második világháborúról a félelmetes orosz tüzérség juthat elsőként az eszünkbe, ha a keleti hadszíntér öldöklő küzdelmeire gondolunk. A Katyusa néven ismertté és rettegetté vált rakéta-sorozatvetők, illetve az offenzívákat több tízezres számban támogató tüzérségi lövegek hatása elsöprő volt. A hidegháború során már a lövegek pontossága, hatékonysága, így támadóereje is nőtt. Nem véletlenül: minél kevesebb lövedékkel lehet megsemmisíteni a kijelölt célpontot vagy területet, annál kevesebb lövegre, az azt kiszolgáló tüzérre van szükség. S persze a logisztikai feladat is könnyebb: kevesebb lőszert kell a hadszíntérre szállítani.

Saját erőből

A ló-, majd később gépjármű vontatású tüzérség több évszázados képét a második világháborúban megjelent önjáró lövegek változtatták meg – örökre. A hadviselő felek szinte mindegyike kifejlesztett olyan lánctalpas, páncélozott önjáró tüzérségi eszközöket, amelyekkel a gyorsan változó frontvonalakon az eddigieknél hatékonyabban lehetett támogatni a saját erők előretörését. A Wehrmacht-nál hadrendbe állt Wespe és Hummel, a brit Sexton és az amerikai M7 Priest önjáró lövegek kialakításánál a már meglévő harckocsik alvázát használták fel a mérnökök. A világégés lezárása után két irányban is fejlődtek a tüzérségi eszközök. Az önjáró lövegek mind jobb páncélvédelemmel, továbbá egyre nagyobb mozgékonysággal és tűzerővel rendelkeztek. A hagyományos, vontatott tüzérség eszköztárában pedig megjelentek a könnyebb, helikopter alatt függesztve is szállítható lövegek.

(További részletek a Magyar Honvéd magazin január 15-én, pénteken megjelenő számában!)