Tizenhárom hősi vértanú

Aulich Lajos 1792-ben született német anyanyelvű, jómódú polgári családban, katonai pályafutását 19 évesen kezdte hadapródként. Veleszületett tehetségénél fogva még ebben az évben zászlóssá léptették elő, miközben Galíciában állomásozott Napóleon oroszországi hadjárata során. A következő években már a francia császár ellen harcolt több sorsdöntő csatában, így például Lipcsénél is. Hősiessége elismeréseként Párizsba már hadnagyként vonult be a Napóleont legyőző koalíció csapataival. A következő évtizedekben mindvégig az orosz cárról elnevezett Sándor-gyalogezredben szolgált, éveket töltött Nápolyban és Dalmáciában, de törzsterületük szülővárosa, Pozsony környékén volt. Katonái szófukar, kimért embernek ismerték, családot sosem alapított. 1847–1848-ban az utolsó rendi országgyűlést biztosító zászlóalj parancsnokaként tevékenykedett, majd alezredes lett, és átvette az ezred győri zászlóaljának parancsnokságát. A szabadságharcban tanúsított stratégiai tehetsége okán 1849 júniusától a magyar kormány hadügyminiszterévé választották. Világosnál tartóztatták le, majd október 6-án kötél általi halált halt. „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot" – mondta utoljára.

Damjanich János vagyontalan szerb határőrcsalád fiaként látta meg a napvilágot 1804-ben. 16 éves korától szolgált hadapródként, a forradalom és szabadságharc ügyét a kezdetektől fogva lelkesen és hűen támogatta. Későbbi hóhérját, Haynaut jól ismerte, hiszen Temesváron a felettese volt: Damjanichot 1848 tavaszán éppen azért vezényelték Itáliába, mert nem tűrte, hogy az altábornagy Kossuth Lajost és a magyarokat becsmérelje. Az év nyarától kezdve vett részt a szegedi honvédzászlóalj kiképzésében. A szabadságharc egyik legsikeresebb és legtehetségesebb tábornokaként számos fényes győzelem köthető a nevéhez, különösen a tavaszi hadjáratban múlott sok rátermettségén és jó döntésein, így például az Isaszeg vagy Nagysalló mellett aratott diadal is nagy mértékben neki volt köszönhető. 1849 tavaszán ideiglenes hadügyminiszterré választották, de nem sokkal később kényszerűen vissza kellett húzódnia a frontvonalból, mivel egy seregszemle során lábát törte. Az év júliusától Arad várparancsnoka lett, augusztus 17-én tette le a fegyvert a cári csapatok előtt.

„Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt" – mondta, mielőtt kötél általi halált halt volna október 6-án.

 

Kiss Ernő 1799-ben született örmény gyökerű, jómódú családban. 1818-tól a császári hadseregben teljesített szolgálatot az egyik dzsidásezredben, 1845-ben a 2. Hannover huszárezred parancsnokává nevezték ki. Itt az ő vezetése alatt szolgált két másik aradi vértanú, Nagysándor József és Vécsey Károly is. A szabadságharc első pillanatától kezdve részt vett a fegyveres ütközetekben a szerb felkelők ellen, kevéssé ismert módon ő aratta az első magyar győzelmet is Perlasz mellett. 1848 októberében a honvédsereg első vezérőrnagya, decemberben első altábornagya lett. A bánsági hadtest parancsnokaként kevésbé volt sikeres, így – a hadvezetés nyomására – lemondott beosztásáról, ezt követően 1849 januárjától az adminisztratív feladatokat ellátó Országos Főhadparancsnokság vezetője lett. Szintén Világosnál esett fogságba: eleinte őt is kötél által akarták kivégezni, de végül az ítéletet golyó általi halálra változtatták. „Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük" – szóltak utolsó szavai. Miután a kivégzőosztag első lövése a vállán találta el, saját maga vezényelt újra tüzet hóhérainak.

Knezić Károly 1808-ban látta meg a napvilágot horvát édesapa és magyar édesanya gyermekeként. Katonai pályafutásának kezdeti részleteiről keveset tudni, annyi bizonyos, hogy Grazban végezte el iskoláit, az 1840-es évek elejétől kezdve pedig már Egerben szolgált. A szabadságharc kitörését követően először a szlovák, majd szerb felkelés elfojtásában működött közre. Tápióbicske, Komárom, Isaszeg és Nagysalló mellett egyaránt tanúbizonyságot tett kiváló képességeiről. Damjanich János lábtörése után nevezték ki vezérőrnaggyá és a harmadik hadtest főparancsnokává, de Görgey később leváltotta: ezután a felső-tiszai hadtest parancsnoka lett. Kossuth Lajos elképzelései szerint ő lett volna Erdély kormányzója, de a szabadságharc alakulása végül felülírta e terveket.

Világosnál tartóztatták le, október 6-án kötél általi halált halt. „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat" – mondta utolsó szavaival.

Lahner György 1795-ben született német családban, 21 éves korától kezdve a császári hadseregben, a 33. gyalogezredben szolgált. A forradalom kitörését követően szinte azonnal felajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak.

A 3. honvédzászlóalj parancsnokaként eleinte a Délvidéken tevékenykedett, ám ennél sokkal nagyobb jelentőségű volt az a munka, amit 1848 őszétől hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelőként fejtett ki: kiváló szervezőkészségének köszönhetően a lőfegyvergyártás üteme megsokszorozódott. Pest elestekor a gépsorok, illetve a szakemberek menekítésében vállalt oroszlánrészt, hogy Nagyváradon tovább folyhasson a termelés.

A szabadságharc hadiiparának feje végül Világosnál esett fogságba, a születésnapján végezték ki kötél által. „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom!" – hangzottak végső szavai.

Lázár Vilmos 1817-ben látta meg a napvilágot Nagybecskereken, Kiss Ernőhöz hasonlóan ő is örmény felmenőkkel büszkélkedhetett. Az 1830-as évek közepétől a 34. gyalogezredben szolgált, de 1844-ben visszavonult, és a vasútnál helyezkedett el. Az 1848. márciusi események hatására tért vissza a katonai pályára: Perczel Mór, majd Répásy Mihály alatt szolgált, miközben folyamatosan haladt előre a ranglétrán. 1849 áprilisában lett dandárparancsnok, majd a felső-magyarországi hadtest egyik parancsnoka. Bem Világos előtt egy nappal, augusztus 12-én nevezte ki ezredessé, egy héttel később kényszerült fegyverletételre Karánsebesnél. Mivel nem volt tábornok, eleinte viták folytak arról, mi legyen a sorsa, de mivel önálló hadtestet vezényelt, végül ő is október 6-án lelte halálát a császári kivégzőosztag lövészei kezétől, méghozzá elsőként a vértanúk közül. „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek" – e szavakkal búcsúzott a világtól.

Leiningen-Westerburg Károly 1819-ben született német származású katonacsaládban, ő volt a legfiatalabb az aradi vértanúk között. Magyar felesége révén vált magyarországi nagybirtokossá.

1848 őszén önként jelentkezett a szerbek elleni hadjáratba. Később a tavaszi hadjáratban szerzett érdemei miatt léptették elő tábornokká.

Görgey Artúr személyes jóbarátja volt, de katonái is rajongva tisztelték, ugyanis minden csatában kitűnt személyes bátorságával. A bitófa alatt söpörte félre a személyét illetően a sajtóban megjelent azon vádakat, melyek szerint Buda bevételekor osztrák tiszteket mészároltatott volna le.

„A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját" – mondta aztán, mielőtt a hóhér a nyakára illesztette volna a kötelet.

Nagysándor József 1803-ban született eredetileg Sándor József néven, máig sem tudni, miért került sor még gyermekkorában arra, hogy családja megváltoztatta a vezetéknevét. 1823-tól szolgált a császári hadseregben, majd 1844-ben huszárkapitányként nyugalomba vonult. A forradalom és a szabadságharc ügye őt is visszacsalogatta vidéki birtokairól: felajánlotta szolgálatait a kormánynak, majd őrnagyi kinevezést nyert a Pest vármegyei lovas nemzetőrségnél. A déli harcokban tanúsított bátorságával emelkedett ki társai közül, itteni teljesítménye miatt többször is előléptették. Később többek között Szolnoknál, Nagysallónál, Komáromnál, Isaszegnél és Tápióbicskénél is bizonyította rátermettségét. Habár nem tartozott Görgey hívei közé, vele tette le a fegyvert Világosnál, itt is esett fogságba.

„De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett" – mondta, mielőtt felakasztották.

Poeltenberg Ernő 1813-ban született jómódú osztrák szülők sarjaként, 1830-tól szolgált a császári hadseregben. Ezredét már a forradalom kitörését követően, 1848 nyarán vezényelték Magyarországra akarata ellenére: előzőleg többször is kérelmezte, hogy Olaszországban teljesíthessen szolgálatot egy lovasezredben. Magyarországban azonban hamarosan a szabadságharc híve lett, és Görgey parancsnoksága alatt szolgált. Tiszttársai ugyanakkor sokáig nem bíztak benne származása miatt. Az 1849 februárjában lezajlott kápolnai csatát követően eloszlottak a vele szembeni előítéletek, áprilisban a hetedik hadtest parancsnokává nevezték ki. Később jelentős szerepet vállalt a fegyverletétel előkészítésében is, többször is tárgyalt a cári csapatokkal.

Mielőtt elsőként akasztották volna fel a vértanúk előtt, közölte hóhérával: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni! Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide."

Schweidel József 1796-ban született, császári tisztként a Sándor-huszároknál teljesített szolgálatot, harcolt például a napóleoni háborúkban is. Miután kitört a forradalom, hazavezette katonáit az osztrák fővárosból. Gyorsan magasra hágott a katonai ranglétrán, már 1848 októberében tábornok lett, majd 1849 májusában Pest hadiparancsnokává nevezték ki, miután visszafoglalták Budát. Világosnál esett fogságba. Ő volt az egyetlen az aradi vértanúk közül, akit a bírói testület Haynaunál kegyelemre javasolt, aki azonban elutasította a kérelmet. Abba ugyanakkor Schweidel feleségének könyörgésére hajlandó volt belemenni, hogy az eredetileg akasztásról szóló ítéletet golyó általi kivégzésre módosítsák.

„A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot" – mondta a kivégzőosztag előtt az utolsó szó jogán a tábornok.

Török Ignác kisbirtokos magyar nemesi családban született 1795-ben, a bécsi hadmérnöki akadémián elvégzett tanulmányait követően lépett be a császári hadseregbe, majd 1839-től a nemesi testőrségnél szolgált.

Itt az elméleti képzésben is részt vett oktatóként, erődítésre tanította többek között Görgeyt és Klapka Györgyöt is.

1848-ban éppen Komáromban szolgált, az év őszén az erődítmény teljes állományával együtt csatlakozott a szabadságharc ügyéhez.

Ő szervezte meg a vár kiépítését és megerősítését is, majd 1849 tavaszáig annak parancsnokaként is szolgált. Ezután Budán és Szegeden tevékenykedett.

„Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam" – mondta Aradon, mielőtt felakasztották volna.

Vécsey Károly gróf 1803-ban született nagymúltú nemesi családban. Apja, Vécsey Ágoston lovassági tábornok volt a császári hadseregben, egyik nővére pedig a bécsi udvarban később Ferenc József egyik nevelőjeként is dolgozott. Császári tisztként őrnagyi rangot ért el. 1848 nyarán ajánlotta fel szolgálatait a magyar kormánynak és a szabadságharc ügyének, az év decemberétől tábornokként szolgált. Tevékenysége korántsem volt mentes a konfliktusoktól, többek között Damjanich Jánossal, majd Bem Józseffel is komoly, személyeskedésektől sem mentes vitái alakultak ki. Az V. hadtest parancsnokaként tette le a fegyvert a cári csapatok előtt augusztus 21-én, az aradi tábornokok közül utolsóként. Apja levélben követelte a hadbíróságtól, hogy fiát „bűnözőként" fosszák meg minden rangjától. Őt végezték ki utolsónak, némán nézte végig társai halálát, mielőtt a bitóhoz lépett volna.

„Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt" – hangzott utolsó mondata.

Kevéssé ismert tény, hogy Aradon 1849 nyara és a következő év februárja között a szabadságharc további három honvédtisztjét végezték ki: 1849. augusztus 22-én, tehát még a tizenhárom vértanú kivégzése előtt itt vesztette életét Ormai Norbert, a honvéd vadászezredek parancsnoka, október 25-én pedig Kazinczy Lajos ezredes (a nagy nyelvújító, Kazinczy Ferenc fia). 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredes, Bem József hadsegéde halálával zárult az aradi kivégzettek sora.