„Valójában azért mégis csak egy közösségi léten alapszik az emberiség”

Januártól nyomon követhettük a koronavírus-járvány terjedését a világban, mely márciusban Magyarországra is megérkezett. A világ többi országához hasonlóan nálunk is számos korlátozó intézkedést vezettek be, melyekkel addigi életünk sok szempontból kilépett megszokott folyásából. Milyen változásokat hozott ez a folyamat a Katolikus Tábori Püspökség életében, hogyan fogadták?

Engedje meg, hogy először a szubjektív benyomásaimról beszéljek. Megmondom őszintén, hogy sokakhoz hasonlóan engem is letaglózott a hirtelen bezáródó világunk képe. Mert azért mégis csak egy nagy aktivitásban éltünk addig, ami hirtelen megszűnt. A püspökség életében is érezhető volt a változás, hiszen sok eseményünket és programunkat kellett leállítanunk. Liturgiáink, rendezvényeink, áhítataink, a már közelgő Eucharisztikus Kongresszussal kapcsolatos teendőink, a nyári táborunk megszervezése mind mind leállt. Azzal kellett szembesülnünk, hogy jóformán alig tehetünk valamit. Szorult helyzet azonban valamiképpen csiszolja az elmét, szokták mondani, így március 19-én az a gondolat fogalmazódott meg, hogy imádságra, fohászra hívjuk a honvédelemben dolgozókat. Kiküldtünk egy közleményt, melyben leírtuk, hogy a kialakult helyzethez alkalmazkodva, bár elmaradnak a rendezvényeink,  lehetőséget kínálunk egy közös, vagy együttes imádságra, melyet minden este 9 órakor elvégezhetünk odahaza. Ez az ötlet találkozott a Tatán szolgáló tábori lelkészünk, Markovics Milán Mór százados kezdeményezésével. Neki a tatai dandárnál van egy saját katonalelkészi weboldala, amin a mostani helyzetben kialakított egy úgynevezett Karanténkápolnát. A két kezdeményezés összekapcsolódott és kialakult a Karanténkápolna adás, benne az úgynevezett esti áhítat, amely egy újszövetségi szentírási részből és egy közbenjáró- és hálaadó imádságból, fohászból áll. Szép lassan valamennyi katonalelkészünk, munkatársaink és a honvédelem más szervezeteinél dolgozók is bekapcsolódtak ebbe a közös esti áhítatba. Ez a hetenként, péntektől-péntekig tartó esti imádság szöveges formában megtalálható a püspökség honlapján, és online is követhető a püspökség Facebook oldalán, így mindenki számára tetszés szerint elérhető, és egyénileg vagy otthon a családban is elvégezhető.  Térben külön, de időben együtt, közösen imádkozunk. Emellett tábori lelkészeink végzik a szolgálatukat a különböző alakulatoknál, igaz ez a tevékenység a korlátozások miatt jelenleg szűkebb keretek között valósulhat meg, így jellemzően négyszemközti beszélgetésekre van lehetőségük, de a jelenlétük állandó, a korlátozási intézkedéseket betartva tartják a kapcsolatot a katonákkal. A missziókban tartózkodó tábori lelkészeink is hasonló körülmények között végzik szolgálatukat.

Közösségi eseményeink – a járvány következtében – sok esetben a valós térből átkerültek az online térbe. Így van ez az online szentmisékkel is. Egyre több fórumon látni a megjelenésüket, népszerűségüket. Önök gondolkodnak még olyan tartalmakban, melyekkel növelhetik az online jelenlétüket?

Minden vallásban és felekezetnél a kultuszesemény, így a Katolikus Egyházban például a szentmise és annak megélése alapvetően egy közösségi, fizikai jelenléten alapuló lét és bármennyire is jónak, hasznosnak vagy érdekesnek tűnik ez az online világ, ez azért mégsem a valóság. Egymás szemébe nézni, együtt, egymás mellett imádkozni, a liturgia során kezet fogni, ezek mind részei egy közösségi jelenlétnek, mely egy szentmisén megvalósul. Ez online módon lehetetlen. Ha egy kamerába, egy mobiltelefonba nézek és a másik oldalon szintén van valaki, aki egy képernyőt néz, akkor csak a szavak maradnak és a technikai eszközeink üressége, mely lehetetlenné teszi a közösségi létezés megteremtését. A tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon nagy számban jelentek meg szentmisék az online térben. Vannak jó példák, és mostani közvetítések fontos üzenettel bírnak, hiszen az evangélium hirdetése minden helyzetben nagyon értékes tud lenni. De azt sem szabad elfelejtenünk, – amire már utaltam az előbb –, hogy valójában azért mégiscsak egy közösségi léten alapszik az emberiség, melyet most szétszakít ez a járvány. A közösségi létre való igényünket kell megőriznünk és fenntartanunk a bezártság alatt is, és nem szabad belekényelmesednünk abba, – a most kényszernek tűnő – helyzetbe, hogy létezésünk sok formája online is elvégezhető. Jelen kell lennünk. Nagyon bízunk abban – és ezek a közbenjáró és kérő imádságaink ezt az üzenetet is hordozzák, és pont azért vannak –, hogy szép lassan szétszakadozzon ez az elválasztó fal, ami most közöttünk van és gátolja a valóságban történő találkozásainkat. Talán már most fontos lenne arra is gondolnunk, hogy mi lesz azután, ha újra együtt lehetünk a valóságban, nem csak az online terekben. Reméljük, az emberiség nem azt fogja a bezártságból leszűrni, hogy majd megnézem online a misét, amikor időm van rá, nem kell jelen lennem. Teológiai és egyháztani szempontból is fontos a fizikai jelenlétünk: amikor azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus valóságosan jelen van a szentmisében, akkor nekünk is valóságosan ott kell lennünk. Az online mise az én – bár bizonyára sajátságos és kissé karcos – felfogásom szerint egy nagyon jó és szép érzelmi vigasztaló töltődés – amivel nincs is probléma –, de az egyfajta több, kevesebb lelki megnyugváson kívül, azért nem ez a kereszténységünk kultuszban való megélésének a módja, akárhogy is nézzük. Jézus azt mondja, „vegyétek és egyétek, ez az én testem"; ezt nem lehet online módon végezni. Online nem lehet étkezni, ebédelni, vacsorázni. Az is tapasztalat, hogy egyház hagyományában találkozunk a lelki áldozás gyakorlatával, mely különleges helyzetekre és életállapotokra, a Jézus Krisztussal való teljes egyesülés vágyára vonatkozik, valamint több feltétel esetén lehet élni ezzel és alkalmazni. A katolikus tábori lelkészek – legalábbis nagy és széleskörű online nyilvánossággal jelenleg nem mutatnak be közvetített szentmisét, de a közös, vagy egy időben végzett, online is elérhető imádsággal, illetve egy-egy ünnephez vagy vasárnaphoz kapcsolódó gondolatokkal jelen vagyunk a világhálón a Karanténkápolna révén.

Az életünket befolyásoló tényezők napról-napra változnak, alakulnak. Mennyire lehet ilyen helyzetben tervezni a jövőt? Gondolok itt a különböző programjaikra, az ország több pontján folyó tábori lelkészi szolgálatukra.

Folyamatosan nyomon követjük a járványhelyzet alakulását és próbáljuk felmérni, hogy mi az, amit esetleg nem kell elhalasztanunk a programjaink közül. Jelenleg arra várunk, hogy szétszakadjon ez a bennünket elválasztó háló. Amennyiben könnyítések lesznek, akkor a távolságtartás szabályainak a betartásával egy-egy programunkat meg tudjuk majd valamiképpen valósítani, bár valószínűleg erre még várni kell. Folyamatosan mérjük fel azt is, hogy a katonáknak és a katonacsaládoknak milyen igényeik lennének és hogy mi ezeknek hogyan tudnánk eleget tenni.  Most tehát várunk erre a bizonyos jövőheti bejelentésre (az interjú április 27-én készült – a szerk.) a korlátozó intézkedésekkel kapcsolatban, hogy mi fog történni és mi az, ami esetlegesen és szép lassan már megengedhető. A katonalelkészek természetesen saját maguk is megpróbálnak a laktanyákban kialakítani egy sajátságos kapcsolatot a katonákkal, amellett, hogy ebben a központi Karanténkápolna adásban mindenki vállal szolgálatot. A tábori püspökségen is ugyanúgy folyik az élet, tehát a hivatali munka nem szűnt meg, a korlátozások betartása mellett dolgozunk tovább. Egyfajta várakozás és tervezés van jelenleg, és reméljük, hogy lassan jó irányba fordulnak a dolgaink, de érezzük azt is, hogy nem egy könnyű helyzet ez jelenleg. Nemcsak nekünk nem könnyű, az egész emberiségnek fájdalmas állapotokat és nehézséget okoz.

Mi az, ami ezekben a nehezebb helyzetekben is erőt ad önöknek és mi az, amivel önök tartják a lelket másokban?

A hit egy nagyon fontos dolog. Szembetűnőek lettek az Istenbe való kapaszkodás különböző formái, amit most már jó pár hét után különböző fokban és intenzitással ugyan, de számosan átélhetnek a mostani körülmények között. Alaposan fölborultak az életünk mindennapi dolgai és teendői, hiszen az irodában is másképpen tevékenykedünk, például a papíralapon érkező leveleket másképpen kezeljük és még sorolhatnám. Van, ami kicsit és van, ami nagyon megváltozott. Próbáljuk tartani egymással a kapcsolatot telefonon, gondolom így van ezzel most minden ember. Megpróbálunk legalább egy telefonhívással, sms-sel, email-lel segíteni másokon, ugyanakkor mindannyian látjuk, tapasztaljuk, hogy azért ez mégsem ugyanaz, mint a találkozások valósága. Amellett, hogy a hitünk nagyon sok mindenen átsegíthet bennünket, nagyon elgondolkodtató ez az egész időszak. A bezártság maga és a várakozás, hogy mi lesz akkor, ha ennek vége lesz.

Ön, hogy látja, a bezártságunk okozhat egy olyan jellegű befelé figyelést, amiből elindulhat egy olyan folyamat, ami globális szinten változást hozhat az életünkben?

Sokan mondják, hogy mennyire meg fog változni az életünk és bizonyos szempontból ez bizonyára így is lesz. Azonban a történelmi tapasztalat, a világról és azon belül is magáról az emberről szerzett ismeretek bizonyos fokú óvatosságra inthetnének. Az előbb említett tapasztalatokra alapozva nem tartom elképzelhetetlennek azt sem, hogy ha hirtelen mindenki megkapná a vakcinát és a helyzet megnyugtatóan rendeződne, akkor pillanatok alatt visszaállna minden a régi kerékvágásába, vagyis az emberiség nagy többsége valószínűleg ugyanúgy folytatná az életét, mint ahogy az a vírus előtt volt.  Valahogy úgy alakult, vagy úgy alakítottuk ki, hogy a modern kor embere rögtön túl próbálja magát tenni a problémákon és igyekszik azokat azonnal elfelejteni. Pedig talán most nem felejteni kellene, hanem emlékezni és ebben az emlékezésben a megtapasztalt dolgoknak a földolgozása lenne az igazi cél. Azt megfogalmazni, hogy mit sikerült tanulnunk ebből az időszakból, mik azok a tapasztalatok, amelyeket fölhasználhatunk a következő, előttünk álló időszakra. Most nem járványhelyzet megakadályozásáról vagy a védekezésről beszélek, hiszen az a szakemberek feladata. De azt megfogalmazni, hogy valójában milyenek is az emberi kapcsolataink, azt mindenkinek saját magának kell elvégeznie. Az is értékes felismerés lehetne, hogy mi az, ami igazán fontos az emberi létünkben és mi az, ami kevésbé az, mi az, ami felesleges. A bezártság alatt bizonyára sokakban átrendeződnek a fontossági sorrendek, látjuk, hogy sok, korábban elengedhetetlennek tűnő dolog, igazából felesleges az életünkben. Teljesen laikusként számomra magában a koronavírusban is nagyon érdekes, hogy bár az egész világ retteg tőle, – kisarkítva persze – de egy egyszerű, alapos kézmosással elpusztítható. Az emberiség megtanul kezet mosni, megtanulja azt, hogy ne nyúlkáljon állandóan az arcához és még sorolhatnám azokat, az alapvető cselekedeteket, amiket már a vírus előtt is betarthattunk volna. A végtelen nagy bonyolultságban és összetettségben mindig van valami, ami nagyon egyszerű, nem kell hozzá semmilyen bonyolult eszköz.  Ennek kapcsán is szükséges átgondolni az életünket.

Említette a történelmi tapasztalatot. A Katolikus Egyház nem szűkölködik történelmi tapasztalatok terén, ha a kényszerű bezárkózásról beszélünk. Mutathatja ez a több ezer évre visszatekintő tapasztalat az utat a jelenlegi helyzetben?

Az a tapasztalat és hagyomány, amivel a Katolikus Egyház rendelkezik – amire, ha valaki szán egy kis időt és jobban belegondol – az egyfajta kiutat mutathat. Azonban ez biztosan nem elég a jelenlegi helyzetünk megoldására. Teljesen mások a különböző korok helyzetei, akár a korakereszténységet nézzük, amikor a katakomba egyház létezett, a keresztényüldözéseknek a korát, amikor tényleg titokban találkozhatott csak a keresztény közösség. Ha a későbbi korszakokat vizsgáljuk, láthatjuk, hogy államilag és hatóságilag és más egyéb módon is betiltották vagy üldözték már a kereszténységet, kényszerült már bezárkózásra és megtanult, ezzel együtt élni. Tehát nyilván van ebben valamiféle tapasztalat, amelyeket, hogy ha előveszünk, akkor látjuk azt, hogy az egyház minden emberi gyarlóság, gyengeség ellenére tudott működni, mert ezt a közösséget valójában nem a szerkezete tartja igazában életben és egyben. A kezdetek kezdetén, amikor megtörténik Jézus elfogása, elítélése, megfeszítése, és a harmadnapra való föltámadása, az apostolokat és a tanítványokat egy nagyon érdekes helyzetben láthatjuk. Jézus, amikor a föltámadása után megjelenik, egy rettegő, félelmében bezárkózó, reményeitől megfosztott és megkeseredett gyülekezetet talál. Nem véletlenül mondja nekik, hogy „Békesség nektek!" és „Ne féljetek!". Tehát már ott, mindjárt a kezdet kezdetén egy nagyon érdekes bezárt léte van a kereszténységnek, amiből aztán Jézus föltámadásával, megjelenéseivel és bátorításaival, illetve a Szentlélek eljövetelével indul el az egyház. Tehát van egy fajta történelmi tapasztalatunk arra, hogy ebben bezártságban, ebben a megszorított létben is lehet létezni. Az Istennel való kapcsolatunkat ez nem befolyásolja. Tény és való, hogy a közösségi létünket, valamiképpen igen, de ugyanakkor ezek az esti áhítataink pont azért vannak, hogy az egyidőben való imádság, fohász, az együtt való lét, az valamiféle közösséget teremtsen. Az egyház, bárhol is vagyunk, akár Északon, akár Délen, akár Keleten, akár Nyugaton valamiképpen ugyanazt imádkozza, miként a szentmiséinkben is ugyanaz történik. Mindig ugyanaz hangzik el, mindig ugyanazért fohászkodunk, ugyanazért imádkozunk, ugyanazért adunk hálát, tehát akár be vagyunk zárva, akár van egyfajta szabadságunk, a létezésünk megegyezik. Az Isten felé fordulásunk mindig ugyanaz. Ez egyfajta erőt tud adni, egyfajta bíztatást tud adni nekünk, még akkor is, ha már sokadik hete vagyunk térben egymástól külön. Azért hozzátenném, hogy a mi karanténlétünk a sok-sok nehézségével együtt össze sem hasonlítható a korábbi korszakok bezártságának körülményeivel, vagy akár azoknak az embertársainknak a helyzetével, akiknek ezt a vírust nyomorúságos körülmények között kell átvészelnie. Nekünk van vizünk, áramunk, van élelmünk, ami sok helyen sokaknak nem adatott meg. Ott, ahol sokkal nyomorúságosabb volt az élet eddig is, most még keservesebbé vált. Lehet, hogy ez a tapasztalat is rá kéne, hogy döbbentse a világot arra, hogy jobban kellene az emberi közösségekkel foglalkoznia. Jobban kellene talán azzal foglalkozni, hogy mi is történik ebben a világban valójában, akár a globalizációra, akár a természetvédelemre, akár a világunk törékenységére, akár az ember megsebzettségére gondolunk. Remélem, hogy az emberiség, amikor túljut ezen a vírus okozta járványon, elindul egy mélyebb szintű egymásra való odafigyelés irányába.